Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Esztus húgával és fogadott fiaival (2000 őszén)

Szivárványszínű hosszú sállal a nyakában, röptében, mert valahonnan érkezett és éppen csak ideért, szemüvege mögül mosolyogva – így ült velem szemben a szerkesztőbizottsági üléseken. Én is siettem rendszerint, soha nem beszélgettünk. Nem ismerhettem meg Andorka Esztert, és ezt most nagyon fájlalom. Testvérével, Andorka Júliával Esztusról beszélgettünk.

• – Milyen kislány volt Eszter?*

– Különleges kislány volt, nagyon korán tanult meg beszélni. Intelligens volt, jól rajzolt, és nagyon sokat olvasott. Én azért is szerettem kevésbé olvasni, mert ő előttem már mindent elolvasott. Félrehúzódott, néha fölmászott egy fára is, és olvasott. Mindenfélét.

• – A tehetséges gyerekeknek nem mindig megy jól az iskola. Ő hogy tanult?*

– Vele is így volt: ő volt az okosabb, de én voltam a jobb tanuló. Persze ami érdekelte, azzal szívesen foglalkozott. A Szilágyi-gimnáziumba járt francia tagozatos osztályba, de a nyelvek mellett nagyon szerette a matematikát, a történelmet és az irodalmat is.

• – Hogyan került kapcsolatba az egyházzal, a Deák térrel?*

– Ez apai örökség volt nálunk. Édesapánk, Andorka Rudolf Keken András és később Takácsné Kovácsházi Zelma lelkészekhez kötődött nagyon, ezért magától értetődő volt, hogy minket is ide hozott. Egész kicsi gyerekként kezdtünk gyermek-bibliaórákra járni, és tizenhárom-tizennégy évesen már vezettünk is ilyen alkalmakat.

• – Eszter érettségi után matematikusnak készült. Mi vezérelte a lelkészi hivatáshoz?*

– Elsősorban persze a családi és a Deák téri indíttatás. Valóban, az ELTE matematika szakán is elvégzett három szemesztert. Ekkoriban azonban már egyre aktívabban tevékenykedett a MEVISZ Bárka csoport szociális munkájában. 1990 nyarán vett részt először mozgássérült és nevelőotthonos táborban. Az utóbbit olyan balatonalmádi nevelőotthonos fiúknak szervezték, akik teljesen gyökértelenek voltak: se nevelőszülő, se nagyszülő, senki nem látogatta őket, még a nyári vakációban sem vitték őket haza. Nagyobb részük roma volt, és Eszter szívén viselte a sorsukat. Ráébredt, hogy ez a munka az, ami neki valóban örömöt szerez, ezt szeretné életcéljának is. Így ment aztán a teológiára.

• – Hogyan fogadta ezt a család?*

– Nem örültek neki igazán, jobban szerették volna, ha Eszter befejezi az egyetemet. De őt nem lehetett eltéríteni, nagyon határozott, sőt makacs volt. Később, amikor már elköltözött otthonról – örökségből mindketten kaptunk a szüleinktől egy kis lakást – még inkább aggódtak érte. Néha talán erőn felül sokat tett a fiúkért, akik időközben felnőtt fiatalemberekké váltak. Hivatalosan is a gyámjuk volt, s amikor kinőttek az intézetből, a Mevisz Bárka létrehozott egy utógondozó lakásotthont számukra. Rendszeresen tartotta velük a kapcsolatot, valóban a fiaiként tartotta számon őket, lakása mindig nyitva állt előttük.

• – Soha nem félt?*

– Nem félt, vagy ha néha mégis, neki a cél volt fontos. A félelmét, ha volt, a céllal állította szembe: hogy segítsen. Például egy alkalommal az egyik fiút, aki kábítószerfüggővé vált, el akarta hozni egy házból, ahol kigyúrt haverjai társaságában volt. Odament, az udvaron odalépett a fiúhoz, miközben a többiek ott állták körben, és azt mondta neki: – Ez nem a te utad, te nem ezt akarod! Várnak téged, akik szeretnek, nem teheted ezt velük! Gyere el innen! – És sikerült neki, a fiú vele ment, és a többiek sem bántották őt, a fiú pedig ezt követően leszokott a drogról. Vannak, akik úgy fogják föl, hogy Esztus halála az állami gondozottakkal való munkájának kudarcát is jelenti. De sokan máshogy látjuk ezt. Szerintünk Eszternek nemcsak sok öröme volt ebben a munkában, hanem komoly sikereket is elért. Több fiatal fiú talált biztos talajra, és kapott rajta keresztül olyan értékeket, amelyek egy életre útravalót jelentenek. Ugyanakkor Esztus reálisan látta a kockázatokat, nem volt naiv idealista. Tudatosan választott úton járt, és bár halála váratlan és tragikus, mégis talán vigasztaló, hogy halála nem értelmetlen véletlen következménye, hanem az Ő értelmes és értékes életének szerves része.

• – A különleges, öntörvényű emberek, a lázadók gyakran kerülnek összetűzésbe a környezetükkel. Eszternek nem voltak konfliktusai?*

– Dehogynem. Már az öltözködése sem tetszett sokaknak: hogyan öltözködhet így egy lelkésznő?! De ő csak olyan lelkész tudott lenni, amilyen ember volt: nála soha nem vált ketté a személyes élete és a lelkészé.

• – Eszter táborokat szervezett, tanulmányokat írt, konferenciákon vett részt, és számtalan terve volt. Mi volt a dédelgetett álma?*

– Jelenleg a legnagyobb álma a Bárka-ház felépítése volt, ahol együtt élnek mozgássérült és ép testű emberek. Úgy tervezte, hogy egy éven belül beköltöznek. Remélem, hogy amit Esztus elkezdett, az ő hiányában sem fog abbamaradni.

Jásdi Beáta

::Nyomtatható változat::