Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Amikor lelkem pillanatokra felfog valamit a felfoghatatlanból, mindig átjár a szorongás, hogy az leírva csupán kegyes szövegnek tűnik, olyan elképzelésnek, amelyet valójában én magam sem tudok megvalósítani. Pedig évek óta ez életem legfőbb célja.

Tegyek le róla? Soha, amíg élet van bennem! Mert hiszen minden kudarcom azt bizonyítja, hogy valóban az a legfőbb jó, amire Jézus akar megtanítani. Hiszen bukásaim után szörnyű rossz lesz a közérzetem, még akkor is, ha jogosnak, érthetőnek, indokoltnak tűnik a viselkedésem. Hasonlóan ahhoz a helyzethez, amikor amolyan álmos, nemtörődöm állapot lesz úrrá rajtam. Csak az összeszedettség, a „csak azért is felállok” igyekezete nyomán támad frissesség, a lelki fásultságból kivezető öröm bennem. Vagyis amikor nemcsak szeretném, de akarom is Jézus szavát követni.

Egy-egy gondolat olyan, mint amikor séta közben megakad a szemem valamin. Pillanatokra a látóterembe kerül, a többi pedig már rajtam múlik. Vagy megállok, és jobban szemügyre veszem, engedem, hogy a látvány behatoljon gondolatvilágomba, kérdéseket keltsen bennem, gyönyörködtessen, hálaadásra késztessen – vagy továbbsétálok egy futó benyomással. Ha az előbbi történik velem, gazdagodik a lelkem; ha az utóbbi, hát akkor… láttam, s elfelejtem.

A gazdagodásnak akkor van értelme, ha nem érem be ennyivel. Ha a kapott kincs továbbadásra, továbbgondolkodásra késztet engem vagy legalább még egy valakit. Miként is áll nálam az a bizonyos dolog, amit hangzatos szavakba öltöztettem? Jelen esetben Péter apostol sorai állítottak meg: „Ugyanerre pedig teljes igyekezetet fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedeteket,… tudományt…, mértékletességet…, tűrést…, kegyességet…, szeretetet.” (2Pt 1,5–7) Én eddig mit ragasztottam a hitem mellé? Odaragadt-e az igazán? Ott van-e még, vagy már lepergett róla?

Istenem! Olyan gyakran vagyok fáradt és álmos, amikor akarnom kellene. Semmivel sem vagyok különb, mint a hanyag diák, aki kelletlenül ül a könyv mellett, az esze pedig egészen máshol jár. Vagy annál, aki olykor fel-felbuzdul, tesz valamit, aztán az így létrehozott emlékekből akar újra meg újra örömöt meríteni.

Csak te ismered meg én – meg akivel ilyesmi történik – azt a sok lelki gubancot, ami az efféle állapotból adódik. Te látod gyermekeidben azokat az igazi akarás nélküli elhatározásokat, amelyek olyanok, akár a gyufa fellobbanó lángja. Ha nincs a közelében éghető közeg, ami átveszi a lángolást, pillanatok alatt elüszkösödött kis csonk válik belőle.

Lobbantsd lángra, kérlek, lelkem pislákoló parazsát! Fújd le róla a hamut szent fuvallatoddal, hogy ne maradjanak az éltető gondolatok élettelen szavak! Nem elég kérni, hogy segíts. Nekem kell legyőznöm kelletlenségemet, álmosságomat, lustaságomat. Nekem kell akarni azt, amit megfogalmazni sokkal könynyebb, mint megvalósítani. Tenni, amihez nem fűlik a fogam, s nem tenni, amire egész testem vágyik. Aztán annak a másiknak – magatartásától függetlenül – puha fészket bélelni a szívemben, és táplálni magamban a törődő, megbocsátó szeretetet iránta, akármilyen nehéz is ez egy adott helyzetben.

Most veszem csak észre, hogy akárhány gondolatot villantasz fel bennem, mind házi feladattá válik. Ellenőriznem kell magamon, megoldható-e a példa, s ha igen, nem szabad beérnem csupán egyetlen feladat megoldásával. Hogyan is gyakoroljam a szeretetet gondolatban az iránt, akire vegyes érzelmekkel gondolok? Talán úgy, hogy mentséget keresek számára. Biztosan nem akarta, nem úgy gondolta, vagy biztosan megbánta, ha esetleg akkor úgy akarta, gondolta is. Biztosan fájna neki, ha egy kívülálló szemével nézhetné önmagát. S közben rájövök, hogy erre én sem vagyok képes. Én is csak saját sérelmemet, saját felmentő okaimat látom. Ezen a nyomon kezdünk lassan közelebb kerülni egymáshoz. Kezdem meglátni benne saját nyomorúságomat, változtatásra való képtelenségemet, sorra-rendre elvetélt jó szándékomat, amit nem szorosan veled hajtottam végre, hanem csak úgy, magamtól. Már-már ott tartok, hogy benne magamat kezdem látni, megsajnálni, a következményektől félteni.

Tudod, Uram, mit kérek tőled ehhez a folyamathoz? Valamit, aminek nyomán epekedni kezdek a csend után. Ki a háttérzajokból, akárhonnan jöjjenek is! Mint ahogy ez most is történt. Jó egy kicsit kivonulni a megszokottból, hogy visszatérve azt is más megvilágításban láthassam. Ezt a csöndet pedig, amit csak az írógép kopogása tesz zajossá, köszönöm. Köszönöm a magány frissítő oázisát, az otthon nyugalmát, a könyveket, a papírt, a tollat, az ágyat. A hűs szellőt, a kék vagy beborult eget, a vadgalamb búgását, az elröppenő madarak csirrenését. A képekről rám mosolygó unokáimat és mindenkit, akiért felelős vagyok. Köszönöm, ha lesz olyan, aki elolvassa e sorokat, hogy a te kezedben vetőmag lehetek, meg azt is, hogy rám is bíztál vetést. Egyszóval mindent. Azt is, ami most keserű pirulának tűnik. Ami pedig nyomaszt, add, hogy lehessen szüntelenül hozzád hajtó erő…

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::