Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2003
- 18
- Kilencedik és tizedik parancsolat
Keresztény szemmel
Hozzászólás a cikkhez
Kilencedik és tizedik parancsolat
Ha valami különleges farsangon Isten felajánlaná, hogy az emberek írhatnak parancsolatokat neki, akkor én tíz helyett csak egyetlenegyet fogalmaznék meg: „Ne kívánj lehetetlent az embertől, a Te teremtményedtől!” Az utolsó két parancsolat betartása ugyanis végképp lehetetlen. Már-már olybá tűnhet számunkra, mintha gúnyt űzne velünk az Úr. A többi parancsolattal – ha csak felületesen is – többé-kevésbé mégis elboldogulnánk. Legalábbis alkalmasak arra, hogy képmutatásunk tárgyát képezzék: lehet azt mímelni, hogy tisztelem Istent, nem káromkodom, eljárok templomba, virágot viszek a szüleim házassági évfordulójára. Elmondhatom, hogy nem öltem meg senkit, sohasem csaltam meg a házastársamat, nem károsítottam meg másokat, és nem gázoltam a becsületükbe. Természetesen mindez csupán a felszín, szóba sem került még Jézusnak a haragról vagy a más asszonyára vetett sóvárgó pillantásokról való törvényértelmezése. Ám ha valaki mégis volna annyira öntelt, és olyannyira nem rendelkezne az elemi önismeret minimumával sem, hogy felismerje saját bűnös voltát, az a kilencedik és tizedik parancsolatnál mindenképpen megbukik.
Természetesen lehet azt hazudni, hogy „én sohasem kívántam más családi házát, miközben egy tízemeletes nyúlketrecben szűkölködöm, sohasem irigyeltem a kétévenként cserélt vadonatúj nyugati kocsiját, miközben a pöfögő Trabantom fenntartása is gondot jelent, meg sem fordult a fejemben, hogy egyesek hogyan tölthetnek minden nyáron egy hónapot a tengerparton, míg nekem egy hét a Balaton partján is meghaladja a lehetőségeimet”. Lehet ilyesmit mondani, és talán legjobb szándékunk szerint igaz is, de lássuk be, hogy a kívánság nem szándék és nem akarat kérdése.
Ismerjük a szemléletes lutheri mondást a kísértés és az elkövetett bűn viszonyáról: „Azt nem akadályozhatjuk meg, hogy a madarak elrepüljenek a fejünk felett, de azt igen, hogy fészket rakjanak rajta.” Igaz lehet ez sokféle élethelyzetre. Valóban nem mindegy, hogy a sóvárgó pillantást vagy a haragot tettekre váltja-e valaki, vagy megacélozza akaratát, és Isten segítségével nemet mond a kísértésre. Ebben az esetben azonban nem válik külön a kísértés és az elkövetés: maga a megkívánás a bűn. Ettől tehát nem tudom elhatárolni magamat, nem vonhatom ki magamat az érvénye alól. Amit megkívántam, az „meg van kívánva” – akárhogyan is szépítsem a dolgot.
Nem kell eljutnom odáig, mint Aháb király, aki belebetegedett a gondolatba, hogy nem lehet övé Nábót szőlője. Mint tudjuk, végül mégis megszerezte, de nagy árat fizetett érte. Először a királyi és emberi méltósága veszett oda, amikor struccpolitikával átadta feleségének a pecsétgyűrűjét, hadd hozzon olyan intézkedést, amilyet csak akar. Ebből már egyenesen következett becsületének elveszítése, amikor hamis tanúk segítségével fogták perbe, és gyilkolták meg Nábótot az ő nevében. S végül elveszítette feleségét, majd saját életét is. Úgy pusztult el, mint egy kutya, és vérét is kutyák nyalták fel. Nem szép vég. Aháb a kívánság áldozata lett, mivel engedett a kívánságnak. A parancsolat azonban még nem is erről, hanem csak a kívánságról szól. Nem azt mondja, hogy „ne engedj a kívánságnak”, hanem hogy „ne kívánd”. Aháb sorsa erős akarattal, istenfélelemmel, jó feleséggel és tisztességes barátokkal elkerülhető. A kívánság azonban nem áll a hatalmunkban.
Ha nem is mindent, de azért sok olyan dolgot kívánok, ami a felebarátomé. Természetesen ahhoz nincs bátorságom, hogy meg is próbáljak elvenni valamit, meg aztán az erkölcsi érzékem is berzenkedik az ilyesmi ellen. De a kívánás – kívánás, s ezzel csak tetéztem sorsomat. Hiszen az elsőtől kezdve egyetlen parancsolat sem volt, amit be tudtam volna tartani. Némelykor talán ámítottam magam, hogy ebben vagy abban a dologban azért nem vétkeztem. Ám ha a lelkem mélyére tekintettem, mindig találkoztam a bűn gyökerével. Bálványimádó, istenkáromló, szüleim iránt tiszteletlen, gyilkos, parázna, tolvaj, hazug és képmutató vagyok. És most a kívánást már tagadni sem tudom. „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm 7,24–25a)
B. I.
::Nyomtatható változat::
|