Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mint életem leggyönyörűbb és legfontosabb napjára emlékszem a majdnem négy évvel ezelőtti keresztelésemre. Időnként felidéződik bennem, hogy mi mindent éltem át ott, az oltár előtt, egy nagyon szűk körben, egy jelentéktelennek tűnő kora nyári napon – éppen a születésnapomon, amit azóta újjászületésem napjaként is számon tartok. Mindig eszembe jutnak a könnyeim. Mit szépítsem: sírtam, mint egy kisgyerek. Ezek azonban valóban az öröm könnyei voltak. Megállíthatatlanok és édesek.

Tulajdonképpen egy újszülöttnek is sírással kezdődik az élete. Ha a születés után nem sír fel, azt rossz jelnek tartják. Ennek bizonyára élettani okai vannak: síráskor alkalmazkodik a gyermek szervezete azokhoz a körülményekhez, amelyek rá várnak az új világban. „Odabent” az anyaméhben jobb dolga volt, nagyobb biztonságban érezhette magát, mint „idekint”. Az újszülött sírása talán éppen ezzel a megrázkódtatással magyarázható.

Az újjászületésekor síró ember pontosan a fordítottját éli át. Már tudja, hogy milyen világban él, az emberiség és saját romlottsága, gonoszsága miatt is sírnia kellene, de akkor és ott a sírás valami mást jelent – az én részemről mindenekelőtt meghatódottságot. Talán a jó lelkészi felkészítésnek is köszönhető, hogy mindent pontosan értettem és át tudtam élni. Azt, hogy a víz a homlokomon valóban lemossa a bűnöket – személyesen az én bűneimet –, hiszen előtte hallottam, amint néven szólított a kegyelmét felém nyújtó Isten meghatalmazottja. Mi mást is tehettem volna, mint hogy megvallom ragaszkodásomat ahhoz az Istenhez, aki most gyermekévé visszafogadott. A hatalmas, a világot teremtő és fenntartó Istennek ez a jelentéktelen gyermeke is fontos és értékes! Olyan közel éreztem magamhoz Őt, szinte megragadhatóan közelinek! Ott álltam, és folytak a könnyeim, közben pedig mosolyogtam, sőt ujjongtam magamban. Még az sem jutott eszembe, hogy szégyelljem a könnyeimet.

Az újszülött a külvilágban rá váró szokatlan, a korábbiakhoz képest kellemetlen körülmények miatt sír, az újjászületett keresztény azért, mert a megszokotthoz képest jobb körülmények várnak rá. Számára is egy új élet kezdődik, de nem olyan, ami csak 40-50-70 évig tart, hanem egy örökkévalóságon át megmaradó. Jézus csakis az Atyában gyökerező életet mondja életnek, a másfélét halálnak; az ilyet az örök boldogság, a másikat a kitaszítottság felé tartó földi létnek tartja.

Mint édesanyámtól tudom, testi születésemkor nem sírtam fel, újra kellett éleszteni. Sokáig nem értettem, hogy miért maradhattam életben. Éppen ott, a lelki újjászületésemkor vált nyilvánvalóvá számomra: Istennek terve volt és van velem ebben a földi életben és aztán az Ő valóságos közelében is. Része vagyok az Ő örök tervének. Befogadhatatlannak tűnő, mennyei dimenzió nyílik meg minden újjászületett ember előtt.

Meggyőződésem szerint a keresztelés szertartása nem mindig jár együtt az újjászületéssel, ami valójában hit általi döntés a Jézus Krisztus által nyilvánvalóvá vált szerető Isten mellett. Megtérés nélkül a keresztelés után csak megkeresztelt lesz valaki, de nem keresztény, nem Krisztus követője. De Isten kegyelméből bátran hihetem, hogy alkalmanként a keresztelés és az újjászületés együtt van jelen. Hála és dicsőség ezért Istennek!

Szegfű Katalin

::Nyomtatható változat::