A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 15. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Egy tréfás történet szerint a Coca-Cola cég egyszeri marketingmenedzsere elutazik a Vatikánba, hogy a legnagyobb keresztény egyház tekintélyeseit rávegye – megfelelő ellenszolgáltatás fejében – egy apróbb változtatásra a Miatyánk szövegében. Amikor lehetősége nyílik arra, hogy kifejtse ajánlatát, előadja, hogy cége 1 milliárd dollárt fizet, ha az imádság hivatalos szövegét „mindennapi kenyerünkről” „mindennapi Coca-Colánkra” változtatják. Kérését természetesen elutasítják, jelezve, hogy a dolog nem egészen ilyen természetű. A menedzser a kudarctól lesújtva szomorúan kullog el, ám néhány hét múlva újra kopogtat a Szentszék ajtaján. Lelkesedve adja elő a módosított javaslatot, miszerint a csúcsvezetőket sikeresen meggyőzte, s mivel belátják, hogy mégiscsak egy több évezredes tradícióról van szó, hajlandók korábbi ajánlatukat 10 milliárdra módosítani, melyet azonnal készek átutalni bármely megjelölt számlára, amint a változtatást elrendelik. Azonban hiába a meggyőző kommunikáció minden eszköze, az egyházi vezetők hajthatatlanok. De az intéző nem adja fel.

Eltelik néhány hét, és ismét jelentkezik a következő ajánlattal. Eszerint 100 milliárd dollárt ígér a változtatásért, sőt azt is felkínálja, hogy készek ezt az összeget akár több különböző számlára is utalni. Mégis udvarias, ám nagyon határozott visszautasítás az eredmény. A menedzser bosszúsan áll tovább, s közben magában azon morfondírozik: „Csak azt tudnám, hogy mennyit fizetett a pék!”

Bizony azoknak, akik e világi logika alapján gondolkoznak és tájékozódnak, nehéz megérteniük a Krisztusban remélők „rugalmatlanságát”. Ezek az emberek – nem egyszer még az egyházhoz tartozók is – sokszor éppen úgy tekintenek az egyház ügyére, mint a történetben szereplő Simon mágus. Ő is hitt Fülöp igehirdetésének, sőt meg is keresztelkedett, és amikor látta, hogy az apostoli munkát milyen jelek kísérik, úgy gondolta, hogy a sok egyéb előny mellett (üdvösség, megváltás) még másért is érdemes kereszténynek lenni. Ez a Simon ugyanis már régebb óta varázslással foglalkozott. Ügyes ámító lehetett, hiszen kivívta Samária aprajának-nagyjának őszinte csodálatát, csak úgy emlegették, hogy „Ő az Isten Hatalmasnak nevezett ereje”. Nagy tekintélynek örvendett, mindenki hallgatott rá. Látva a Léleknek az apostoli szolgálat nyomán fakadó munkáját – talán saját „szakmai rutinjára” is gondolva –, joggal reménykedett benne, hogy keresztényként sem kell presztízsveszteséget szenvednie.

Sokan szeretnék elkerülni Simon csapdáját. Mivel Simon pénzt ajánlott fel Isten ajándékáért, azt gondolják, hogy a hiba alapvetően az anyagiasságában keresendő. Keresztény körökben gyakran hallható az a vélekedés, mely szerint a pénz bűnös dolog. Ha pénzről esik szó, sokan kényelmetlenül érzik magukat, és igyekeznek távol maradni az anyagi ügyektől, arra gondolva: ha nem kerülnek a közelébe, akkor nem eshetnek a vermébe sem. Pedig nem önmagában a pénz a bűnös, hanem mindig a hozzá fűződő viszony. Simon legfőbb bűne sem abban rejlett, hogy a pénzt szeretve nyerészkedni akart volna az isteni ajándékokkal – ez ugyanis nem derül ki az elbeszélésből. Még akár nagyvonalúnak is tarthat- nánk, hiszen kész lett volna áldozni az ügyért. Többről szól ez a történet, és sokkal fontosabb dologról akar tanítani ez a vasárnap, mint egyszerűen a pénzről.

Az a sokkal több, az a sokkal fontosabb így hangzik: kicsoda, micsoda az én istenem? Ki (mi) az, akire (amire) – a Nagy káté megfogalmazása szerint – a szívünket hagyjuk, akin (amin) szüntelenül csüngünk, választ, megoldást, vigaszt, megelégülést, örömet, szabadítást remélve tőle és benne?

Sokféle hamis isten van, amely újra és újra kísért, hogy az egy igaz Isten helyére kerülhessen életünkben; ezért sohasem lehet itt, a földön befejezett számunkra ez a kérdés. Hamis istenné válhat például a pénz, a tudás, a hatalom, a cselekedeteink, a hírnevünk (ez volt Simon mágus istene is), amulettjeink, horoszkópjaink, szépségünk és tudományunk, boldog jövőt ígérő titkos tanok stb., sőt még önmagunkat is istenünkké tehetjük. Hányszor csábítanak önhittségre ezek a dolgok, amikor azt suttogják fülünkbe: Bízz önmagadban! (vö. Gal 6,3 – a mai vasárnap egyik óegyházi textusa: Gal 5,25–6,10).

Pedig nincs isten az Úristenen kívül; aki bármi másban bizakodik, tulajdonképpen a semmiben bízik. Nincs más evangélium, nincs más szabadító, nincsen más név, amely által megtartathatnánk, csak az, akit Fülöp, Péter, János és Pál is hirdetett. Két úrnak szolgálni pedig nem lehet. Vagy saját hasznommal, gyarapodásommal törődök, vagy Isten Lelkének gyümölcseivel és akaratának teljesítésével (Gal 6,8).

Isten nem megvásárolható, nem megszerezhető, nem megfogható és elfogható, csak elfogadható: teljes szívvel, úgy, ha egészen benne bízunk. Erre hív heti igénk is: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Pt 5,7). A mai vasárnap hitre hív a kicsinyhitűségből, arra, hogy Isten országa eljövetelére – Krisztusra – tekintve éljünk, és a benne való jövő fényében alakítsuk jelenlegi életünket.

Nem a pék, hanem Isten volt az, aki mindent megfizetett – a Golgotán. Jézus Krisztus a mennyből alászállt élő, mindennapi kenyér. Aki belőle, tőle vár megelégítést, annak örök élete van.

Imádkozzunk! Urunk Istenünk! Bocsásd meg, hogy újra és újra idegen istenekhez pártolunk. Bocsásd meg, hogy gyakran nem tebenned reménykedünk, pedig mindent tőled kaptunk és kaphatunk. Könyörülj rajtunk, add, hogy egyedül csak benned bízva követhessünk téged. Ámen.

Győri Tamás

::Nyomtatható változat::