A hét témája

Artista, hamisított Teller-levél és újpogány tanok

Hozzászólás a cikkhez

Jól érzékelteti a média működési mechanizmusát az a kis történet, amelyet a héten hallottam. Egy újságíró beszámolt arról, hogy a tengerentúli repülőjárat óriási viharba került, csak úgy rázkódott a gépmadár. Még a sokat tapasztalt utasok is megrémültek, és görcsösen kapaszkodtak az ülés karfájába. Jó néhányan azonban folyamatosan és harsányan kacagtak. Idővel kiderült, hogy azok, akik fejükön fülhallgatóval egy szórakoztató filmet néztek a fedélzeten, egyáltalán nem vettek tudomást a veszélyről, és teljesen átadták magukat az élvezetnek. Valóban, sokszor ilyen az ember. Normális körülmények között észlelni kellene a veszélyt, ám a média egy virtuális világba csábít minket.

Az egyik kereskedelmi rádió műsorvezetője a közelmúltban nemes egyszerűséggel „artistának” nevezte a kereszten függő Jézust. Az a tény indította erre a nagyon szellemesnek szánt megjegyzésre, hogy Tom Jones, a világhírű énekes feszületet hord a nyakában. A korpusz ilyen kigúnyolását az Országos Rádió és Televízió Testület panaszbizottsága szóvá is tette, és a vallásos érzület ilyetén megsértését a médiatörvény megszegésének minősítette.

Természetesen ugyanígy megengedhetetlen, hogy valaki példának okáért a Dávid-csillagból vagy bármilyen más vallás megszentelt jelképéből űzzön otromba tréfát. Azért nem kell nagyon elkeserednünk, ugyanis valóban nincs új a nap alatt. Közismert az a 2. századból fennmaradt falfirka – talán a legelső Krisztus-ábrázolás –, amely a megfeszített Jézust szamárfejjel ábrázolja.

• Apropó, falfirka! Budapest számos kiemelt helyén évek óta olvashatók ezek a mondatok: „Jézus szeret téged!” és: „A bűneid zsoldja a halál!”. A feliratokat látva sokszor eszembe jutnak Simon és Garfunkel örökzöld dalának ezen sorai: „and the words of the prophets are written on the subway walls”, vagyis hogy az aluljárók falain a próféták igéi olvashatók. Mindig izgatott, ki lehet az, aki talán az éj leple alatt festékszóróval terjeszti az igét. Talán egy idős hölgy, aki napközben ájtatos életet él, éjjel pedig – gyermekei és unokái tudta nélkül – kalapáló szívvel járja a várost? Vagy fiatalok amolyan szent kommandója, akik ha kell, fürgén elfutnak a rendőrök elől? Ha valaki tudja, ki ez a modern misszionárius, kérem, jelezzen, szívesen beszélgetnék vele. Tényleg érdekelnének az indítékai és a tapasztalatai. Azért azt megmondanám neki, hogy pontatlanul idéz. Róm 6,23 ugyanis nem megszólítva-fenyegetve, hanem általánosan fogalmaz: „a bűn zsoldja a halál”, és az idézet ráadásul ezzel a bátorító üzenettel folytatódik: „az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”. A kettő azért nem ugyanaz. Hirdessük az igét, akár festékszóróval is (már ha a közterület-fenntartók ezt engedik), ám idézzünk pontosan.

*

Több újság is beszámolt arról, hogy Pápai Lajos római katolikus püspök egy győri rendezvényen felemelte szavát az úgynevezett „újpogány tanok” terjedése ellen. Magam is döbbenten látom és olvasom, hogy barátaim és az általam kedvelt közéleti emberek közül mind többen képviselnek egy olyan ősmagyar vallást, amely a legnagyobb jóindulattal sem áll meg a kereszténység mérlegén. Többen azért kísérletet tesznek a tanítások egyeztetésére. Egy szoboravatás során hallottam már olyan beszédet, amely a turulmadarat és a Szentlelket, Emesét és Szűz Máriát kapcsolta könnyedén össze. Olvastam azt a véleményt, amely azért ellenzi, hogy egy koncentrációs tábor makettjét filmforgatási céllal a Pilisben felépítsék, mert az úgymond szakrális hely, a holt lelkek és az ősök szellemeinek kiemelt gyülekezőhelye. Némelyek már ellentmondást nem tűrően fogalmaznak: a kereszténység helyett a pogány, ősi valláshoz kell visszatérni. Nem szabad az ilyen szünkretista hatásnak engedni csupán azért, mert amúgy szeretjük és tiszteljük azt a zenészt vagy építészt, aki ilyen tanokat képvisel. Részben erről szól az a vita, amely a Magyar Demokrata, illetve a Heti Válasz szerkesztői és szerzői között folyik. Az utóbbi hasábjain szívemből szólt Tőkéczki László, aki nagyon határozottan sürgette, hogy meg kell húzni azt a határt, amely az egymással össze nem férő nézetek között valóságosan létezik. Egyházunkban is sok lelkész és gyülekezeti tag, iskoláinkban pedig sok tanár és diák felelőssége ez.

*

Újra felbukkantak az utcákon az MSZP aktivistái. Csinos kék füzetet nyomnak a gyanútlan ember kezébe, amelyből mindenki megtudja, miért is olyan jó most nekünk. Az ifjúgárdista nosztalgiáról árulkodó eseteknek legutóbb másfél éve voltunk tanúi, amikor baloldali fiatalok azzal a céllal ültek be a templomokba, hogy az ott elhangzottakat pártpolitikai szempontból értékeljék. Aztán végre nyugalom lett, és ezek a jobb sorsra érdemes ifjak is talán többet sportoltak, udvaroltak, olvastak, vagy kellemes gyalogtúrákon vezették le fölös energiáikat.

Időközben még Medgyessy Péter miniszterelnök is valahogy úgy fogalmazott – ha jól emlékszem, a kormányprogram előterjesztése során –, hogy az utcákon sétáljanak, az iskolákban tanítsanak, és a templomokban imádkozzanak. Az utóbbi utalásból némileg ugyan a „sekrestye-kereszténység” iránti vágyat hallottam ki, hogy tudniillik az egyház csak ne foglalkozzon politikai, közéleti vagy éppen gazdasági kérdésekkel, ám a békesség kedvéért nem tettem szóvá. Most azonban megkérdezem, hogy ezek a derék fiatalok miért nem hagyják az embert nyugodtam sétálni vagy autót vezetni? És egyáltalán, egy párt és egy kormány – távol minden kampányidőszaktól – miért az utcán és nem a parlamentben akar meggyőzni minket?

*

Ezen a ponton egyenlő mértékkel kell mérni. Természetesen minden közösség számára megtisztelő Orbán Viktor volt kormányfő látogatása. A keresztény értékek melletti elkötelezettsége közismert. Istenkereséséről, kételyeiről és hitéről csak sejtéseink lehetnek, hiszen ez az ő legszemélyesebb ügye. Úgy tűnik, hogy ezt ő rokonszenves módon meg is tartja magának, és legfeljebb jelzésszerű utalásokat ad a nyilvánosságnak. Jól van ez így. Mint ahogy az is örvendetes, hogy részt vesz több templomi szertartáson. A jelenlévők túlnyomó többségével egészen biztosan egy hullámhosszon van ilyenkor, akár hitbeli, akár politikai kérdésekben. Múlt héten a békéscsabai református templomban azonban valószínűleg összemosódott ez a kettő. A hírek szerint ugyanis a templom színes ablakai kapcsán arra utalt, hogy a szivárvány színeiben a vörös után a narancssárga következik. A gyülekezet nyilván szívébe zárta őt ezért, hiszen sokak reményét fogalmazta meg. Éppenséggel magam sem bánnék egy ilyen váltást. Mégis azt kell mondanom, hogy egy ilyen pártpolitikai utalás nem volt szerencsés.

*

A békéscsabai eset hitelességéért mindazonáltal már csak azért sem kezeskedhetem, mert arról a Népszabadság című lapban olvastam. Abban az újságban, amely a közelmúltban a rendszerváltó évek leggyalázatosabb médiacsalását követte el. A Teller Ede nevével és tekintélyével való visszaélés, az otromba hamisítvány és az ahhoz fűződő kommentárok közlése, majd a kényszeredett és álságos mea culpázás valóban a mélypontot jelenti. Egy demokratikus hagyományaira jobban adó országban aligha lennének még mindig helyükön az érintettek. Az olvasó mégis hálás lehet az amúgy teljességgel lehangoló események napvilágra kerüléséért. Most legalább ízelítőt kapunk abból, hogy a politikai újságírás boszorkánykonyhájában miként főznek. Ugyan- ezen lap hétvégi mellékletében mindig megjelenik a valóban szellemes Terítéken rovat, amely a „Wittmann fiúk” inkognitóban tett étteremlátogatásairól számol be. Nos, e rovat szabályai szerint így osztályozhatunk: konyha: velejéig romlott; kiszolgálás: arcátlan.

*

Üdítőbb jelenséggel szeretném összefoglalómat zárni. A nyári szünet után ismét képernyőre kerül a Mindentudás Egyeteme. Az egyik szeptemberi adásban Esterházy Péter olvasta fel esszéjét a nyelvről. Az író, akinek szövegeiben bizony bőségesen akad trágár szó, egyebek mellett a káromkodásról is beszélt. Ettől a szocio-, pszicholingvisztikai megnyilvánulástól némileg önkényesen megkülönböztette az istenkáromlást. Őszintén szólt arról, hogy „pápista génjei” ez utóbbit semmiképpen sem engedik meg neki. Egyéni és közösségi használatra ezt afféle minimális programként értékelhetjük.

Bizonyos körökben aligha leszek azzal népszerű, ha bevallom: én szeretem Esterházy Péter írásait. Továbbmegyek: az egyház és a kereszténység ügyeiben való megnyilatkozásait is figyelemre- méltónak tartom. A Mindentudás Egyetemén elmondottakhoz hasonló gondolatokat fogalmazott meg annak idején, még a 80-as években a Vigília folyóiratban: „És: nagyon óvatosan kell bánni a megbotránkoztatással (fontos persze: kit, kiket). Mert úgy gondolom, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató olykor a pucérság, de botrányos: az igazság. Erre a botrányra kéne törekednünk (mindannyiunknak).”

Ebbe a zárójeles mindanyiunkba beletartoznak újságírók és politikusok, egyháziak és világiak egyaránt. Sokan azt mondják, hogy a közéletben minden csupa botrány. A fenti idézet szellemében azonban megállapíthatjuk: körülöttünk minden csak megbotránkoztató, de nem „botrányos”. Megbotránkoztató pucérsággal, közéleti perverzióval és újságírói prostitúcióval sokszor találkozunk, a „botrányos” igazsággal annál kevesebbszer.

Érvényes ez az egyházakra is. Nekünk sem megbotránkoztatónak, hanem „botrányosnak” kell lennünk, Gal 5,11 („a kereszt botránya”) értelmében.

A megbotránkoztatótól a botrányosig úgy is eljuthatunk, ha végre levesszük fejünkről a fülhallgatót.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::