Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Krahling Dániel esperes megáldja Schaller Bernadett lelkésznőt

Négy évvel ezelőtt, 1999 szeptemberében helyezett Harmati Béla püspök Váraljára, hogy Nagymányok-Váralja-Máza-Izmény- Györe gyülekezeteiben kezdjem meg segédlelkészként szolgálatomat. Német ajkú, kicsiny társgyülekezet a miénk, a történelem viharai erősen megtépázták az utóbbi fél évszázadban: Andorka Árpád egyházmegyei felügyelőnk elmondása szerint a kitelepítés során ötödére csökkent az evangélikusok létszáma, s még azután is feleződött. Így ma „papíron” 280 lélek tartozik hozzánk, ebből mintegy 200-an Nagymányok és Váralja gyülekezeteibe járnak. Ám, mint tudjuk: Isten országában a legnagyobb szám az egy – bár a megmaradásért küzdünk, és néha elfogy az erőnk, mégsem csüggedünk, hiszen megtartó Urunk van.

Az elmúlt négy év közös tapasztalatai végül odáig vezettek, hogy miután decemberben lelkészvizsgát tettem, szóba került az iktatás kérdése. Ránk jellemző módon azonban előbb még „lebonyolítottunk” néhány rendezvényt (kirándulós istentisztelet a parkerdőben, gyermeknap, hittantábor, zenés nyári este), így az „ünnepélyes aktus” mindig halasztódott. Talán a legnagyobb kerékkötője én voltam a dolognak: mindig fontosabbnak éreztem az aktuális feladatokat, s azt gondoltam: iktatás ide vagy oda, ugyanazt, ugyanúgy fogom tenni ezután is, bár ez valóban szép ünnep lesz, amikor örömmel telik meg a szív.

Kicsinyhitű voltam, Isten sokkal többet gondolt el annál, mint amit remélni mertem. Miután presbiteri gyűlések és közgyűlések sorozata után törvénytisztelő és törvénykövető gyülekezetként célegyenesbe értünk: megválasztott lelkész lettem. Ekkor – nem kis erőpróba ez a presbitériumnak! – újabb tanácskozások következtek, külön is, együtt is, s hosszas tépelődés után döntöttünk a helyszínről, időpontról, tennivalókról. Viszonylag hamar felmértük, hogy az előttünk álló három hét némiképp szűkös lesz, így sietve nekiláttunk a tennivalóknak: meghívók elkészítése, postázás, templom- és parókiacsinosítás, asztalok, padok kölcsönzése, eső esetére sátorfelkutatás, a menü összeállítása, hozzávalók összegyűjtése, orgona idehozatala – sok szervezést és áldozatot követelt mindez a kis gyülekezettől. Én egy kis füzetben az istentiszteleti rend összeállítását terveztem – mivel kevés lett volna az énekeskönyvünk –, s bár a számítógép és a fénymásoló sztrájkolni kezdett, végül ez is elkészült időre.

Péntek este volt: minden előkészítve, már csak a szendvicskészítés, terítés maradt másnap reggelre. Az ifjúság is búcsúzkodóban, csupán a hirdetőtáblára készítettünk egy kis tablót köszöntésképpen. Megígértem presbitereimnek, én is ágyba vonulok kilencre, igyekeznem kellett. És akkor egy-egy kis cetlit fedeztem fel az irodában, az íróasztalomon, a párnámon és a fürdőszobában: ifis leánykám apró figyelmességei és jókívánságai voltak. Ez volt az a pillanat, amikor kapizsgálni kezdtem, miről is szól ez az egész iktatás. Szemem előtt felvillantak a jól ismert arcok, akik valahogy még közelebb kerültek hozzám e néhány nap alatt. Ők azok, akiket rám bízott az Isten, hogy az Élet beszédét hirdessem nekik. Elérkezett szeptember 20-a, az ünnep reggele, jöttek az asszonyok szendvicseket készíteni, teríteni, virágdíszeket elhelyezni. Olyan hangulata volt ennek a sürgés-forgásnak, mint egy igazi falusi lakodalomnak. Majd érkezni kezdtek a kollégák, és talán az volt a szemükben: osztozunk örömödben, mert tudjuk, mit érzel, mi is részesei voltunk már ennek. S jöttek a rokonok és barátok, akik mindig kicsit megilletődnek, ha Luther-kabátban látnak, de a régi szeretettel közeledtek felém.

Rövid egyeztetést követően közös imádsággal indultunk a templomba. Különös érzés fogott el: bár már láttam megtelni a templomunkat, most mégis más volt az arcokon – ugyanaz a szeretettel teli öröm, ami engem is eltöltött előző este. Együtt voltunk, egy húron pendültünk: ünneplő gyülekezet és választott lelkész. Kevés az emberi szó annak leírására, amit éreztem, ám Jézus szava elegendő: „úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12).

Ezen az ünnepen betöltöttük Jézus parancsolatát. A liturgia segített „felemelni szívünket az Úrhoz”, az áldások és a Confirma valóban megerősített. Az istentiszteletet követő közgyűlés nehéz pillanatai voltak azok, amikor idős lelkészem, Balikó Zoltán szüleim tragikus haláláról emlékezett meg, úgy, mint aki nemcsak eskette, de el is temette őket. Isten azonban erőt adott nekünk, és csodálatos nagymamám nemcsak felnőttkoromig, de mindmáig körbevesz (nevelő) szeretetével. A közgyűlést követően a templomajtóban szinte tapintható volt a felém áradó szeretet, és ekkor jutottam el teljességében arra a gondolatra: megérkeztem. Megható arra gondolni, hogy a hívek ajándékkal készültek nekem, ám az igazi ajándék mégsem a kézzelfogható, hanem ez a soha el nem enyésző kincs.

Schaller Bernadett

Regionális hozzárendelés: Nagymányok–Váraljai Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::