Liturgikus sarok

Musica sacra V.

Hozzászólás a cikkhez

E téma kifejtéséhez először is tisztáznunk kell, mi mindent takar a kántor fogalma. Lássunk egy történelmi példát!

1. S. Bach fiatal korában Arnstadtban az istentiszteletek orgonista szolgálatát látta el; a Tamás-templom kántoraként viszont az volt a feladata, hogy a lipcsei templomok zenei életét megszervezze, összehangolja, a megszólaltatandó művekről gondoskodjék. Ebből világosan kiderül, hogy a kántorság összetettebb tevékenység. Anélkül, hogy az akkori helyzetet másolnánk – hiszen ennek sem értelme, sem realitása nincs –, mégis érdemes alaposabban szemügyre venni, mivel útmutatásul szolgálhat mai egyházzenei életünk számára is.

A kántor feladata, hogy a lelkésszel együtt az istentiszteletet megtervezze, a liturgia megvalósításának feltételeit megteremtse. A kántori hivatás ellátása tehát egyrészt átfogó zenei, hangszeres, liturgiai, teológiai ismereteket, másrészt teljes lelki-szellemi odaadást igényel.

A kántor orgonista szolgálatának legfontosabb része a gyülekezeti énekek megfelelő bevezetése, majd „vezetve kísérése”. (A „kísérünk vagy vezetünk” kérdését a közeljövőben részletesen fogjuk tárgyalni.) Ezután – és csak ezután – következnek az önálló orgonaművek, hiszen ezek, ha a kántor nem eléggé képzett, elhagyhatók, míg gyülekezeti ének nélkül az evangélikus istentisztelet nem képzelhető el.

Az orgonaművek két csoportját a korálfeldolgozások és a szabad kompozíciók alkotják. Szabad orgonamű hangzik fel az istentisztelet elején és végén.

A prelúdium ne legyen több két percnél (maximum két oldal). Ajánlatos plénum hangzású darabot választani. A prelúdium hangnemben illeszkedjék a kezdőénekhez: azonos (vagy rokon) hangnemben legyen. Ne azt játsszuk az istentiszteleten, ami éppen a kezünk ügyébe akad, hanem az alkalomhoz válasszuk ki a megtanulandó művet, úgy, hogy az időtartamban és karakterben is megfelelő legyen. Ugyanezek a szempontok érvényesek a posztlúdiumra is. Rövid előjátékok, szabad orgonaművek hangnem szerint elrendezve több német kiadványban is rendelkezésre állnak, de mi magunk is összeállíthatunk egy gyűjteményt szolgálatunk folyamán.

Elsősorban a főének, de a kezdőének előtt is előadhatunk az énekhez illeszkedő korálelőjátékot. Ilyenkor – ha a mű ezt lehetővé teszi – felesleges még intonációt is játszani. Problémát okozhat, hogy nem minden énekhez találunk előjátékot. A német korálkincs legjava bővelkedik feldolgozásokban, de a későbbi – és főleg a magyar – dallamok nagy részénél magunkra vagyunk utalva. (E kérdés megoldására legközelebb még visszatérünk.)

A kántor kórusvezetői szolgálata szintén sokrétű. A megvalósítás – éppúgy, mint az orgonistánál – nagyban függ attól, hogy milyen létszámú és képzettségű a gyülekezeti kórus, illetve mire képes a karvezető.

A napjainkban leggyakoribb, énekverses rend szerint zajló istentiszteletben a kórus többnyire az igehirdetés után felhangzó önálló művel szolgál. Ezenkívül nagy lehetőség rejlik az úgynevezett alternatim gyakorlat alkalmazásában. Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet, a kórus (és esetleg az orgona) felváltva szólaltatja meg egy kiválasztott gyülekezeti ének (leginkább a főének) versszakait. Mivel itt nagyobb figyelemre van szükség, ez kizökkentheti a közösséget a rutinszerű éneklésből, amely – valljuk be – sokszor azzal jár együtt, hogy nem koncentrálunk eléggé sem a dallamra, sem a szövegre.

A kórus minőségét nem feltétlenül az határozza meg, hogy hány szólamban tud énekelni. Akkor is találunk színvonalas énekelnivalót, ha a gyülekezetben csak egy-két éneklésre fogható ember akad. A magyar nyelvű gregorián repertoár bőven kínál megfelelő anyagot, csak meg kell ismerni. (Erről is szót ejtünk még.)

Láthattuk, hogy a kántor nem csupán orgonista, és nem csak kórusvezető. Ideális esetben több, mint e kettő összessége.

Ecsedi Zsuzsa

::Nyomtatható változat::