Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Timothy Bentch

Mindenkinek vannak vágyai. Timothy Bentch operaénekesnek például az, hogy a művészet eszközeivel tegyen bizonyságot Jézus Krisztusról. A kilenc éve hazánkban élő előadóművészt önként vállalt missziójáról és terveiről kérdeztük.

– Amerikai operaénekesként mi vitte rá arra, hogy elhagyja hazáját, és eljöjjön Magyarországra?

– Feleségemmel együtt az Úr hívásának engedelmeskedtünk 1994-ben, amikor elhagytuk Missourit, és eljöttünk ide, Budapestre. Az volt a meggyőződésünk, Isten azt akarja, hogy misszionáriusok legyünk az egykori keleti blokk országaiban. Mivel nemcsak operaénekes vagyok, hanem lelkész is, úgy véltem, elsődleges feladatom az, hogy az úgynevezett művészvilágban hirdessem az evangéliumot.

– Melyik egyházhoz tartozik?

– A mennonita egyház tagja vagyok. Ennek a keresztény irányzatnak az eredete a 16. századra vezethető vissza. Névadónk Menno Simonsoon (más írásmóddal Menno Simons) holland lelkipásztor. Az ő követői hozták létre a mai felekezetek közül leginkább talán a baptistához hasonlítható mennonita egyházat. Ilyen közösségeket a világ számos országában találunk, legnépesebb gyülekezeteink az Egyesült Államokban és Kanadában vannak.

– Szeretne esetleg Magyarországon is mennonita közösséget létrehozni?

– Semmi esetre sem, nem ez a célom. Krisztus-követő művészeket szeretnék elérni, minden felekezetből. Nagyon fontosnak tartom a jól működő ökumenikus kapcsolatokat.

– Ebben kiváló nyelvismerete is segíti. Elárulhatjuk az olvasóknak, hogy ez a beszélgetés is magyarul zajlik.

– Köszönöm a bókot. Mivel már lassan kilenc éve élünk Magyarországon, volt módom arra, hogy elsajátíthassam a nyelvet. Itt-tartózkodásunk első fél évében jártunk csak nemzetközi gyülekezetbe, angol nyelvű istentiszteletre. Végül a budaörsi Kőszikla baptista gyülekezetben találtunk lelki otthonra, így az igét is magyar nyelven hallgatjuk.

– Visszatérve a misszióra: hogyan lehet összeegyeztetni egymással az operaénekesi és a lelkészi hivatást? Hiszen mindkettő teljes embert kíván.

– Egy kedves barátom egyszer azt mondta, ha Isten azt akarja, hogy egyszerre mindkét területen szolgáljak, akkor ezt ő lehetővé is teszi. Ha vasárnap délelőtt prédikálok az istentiszteleten, este pedig énekelek az Operaházban, akkor mindkettőt teljes odaadással és örömmel végzem, és úgy érzem, Isten valóban megteremtette bennem a harmóniát. Nem kell választanom a két hivatás között.

– Hogyan fogadták egy posztkommunista országban azt, hogy az éneket és a zenét az igehirdetés eszközének tekinti?

– Kezdetben nehéz volt, néhányan talán „csodabogárnak” tartottak, de aztán egyre több barátunk és segítőtársunk lett. Egy kedves emlékem fűződik Szentpétervárhoz, ahol még 1991-ben egy koncerten vallásos oratóriumokkal léptünk fel. Az előadás után többen odajöttek hozzám, és elmondták, milyen nagy szükségük van Jézusra. Ez az este megerősített abban, hogy helyesen cselekszem, és valóban szoros kapcsolat alakulhat ki a művészet és a misszió között.

– E kettő összefonódásának gyümölcse az Ön által 1993-ban létrehozott Ének a Nemzetekért Kulturális Alapítvány is, amely tavaly szakrális fesztivált, idén pedig nemzetközi művésztalálkozót rendezett.

– Igen, nem maradtam meg afféle „magányos farkasnak”. Hála Istennek, egyre többen támogattak elképzeléseim megvalósításában. Így az alapítványunk által szervezett alkalmakon minden művészeti ág képviselteti magát. Kapcsolatban állunk például Visky András íróval, Simon András grafikussal, Pátkai Imre zongoristával és Dér András rendezővel.

A tavalyi szakrális fesztiválon mutatták be – a világon elsőként – Visky András darabját, a Júliát a Thália Stúdióban, amely még most is nagy sikerrel megy. Ekkor volt egy másik, magyarországi ősbemutató is: William Nicholson Árnyország című, C. S. Lewis életéről szóló drámáját vitte színre Dér András rendező. Emellett még balett, zene és filmek is várták az érdeklődőket. Idén október 6–11. között pedig nemzetközi művésztalálkozót tartottunk Visegrádon.

– Jövőre milyen programmal jelentkeznek?

– Terveink között különféle regionális tárlatok szervezése is szerepel. Azt szeretnénk, ha a segítségünkkel határon túli és anyaországi magyar keresztény művészek mutatkozhatnának be a nyilvánosság előtt. Dédelgetek még magamban egy másik elképzelést is, egy folyóirat megjelentetését, melyet Hit és művészet címmel indítanánk el.

– Hadd térjek még vissza az előbb említett visegrádi művésztalálkozóra, ahol kilenc ország ötven keresztény művésze képviseltette magát. Véleménye szerint mit tudott nyújtani a nézőknek és az alkotóknak egy ilyen jellegű kiállítás?

– Ha különbséget akarunk tenni művész és keresztény művész között, akkor azt kell mondanunk, hogy egy hívő számára a festészet nem csupán az alkotás vagy önmaga kifejezésének egy formája, hanem szolgálat is. Amikor keresztény festők jönnek össze a világ különböző országaiból és felekezeteiből, akkor munkáikkal kétszeresen is bizonyságot tesznek. Egyfelől alkotótársaiknak mutatják meg, hogy ők milyen művészeti eszközökkel tesznek tanúságot hitükről, másrészt termé- szetesen a tárlat látogatóihoz szólnak, akik habár nem minden képen fedezhetik fel Krisztus arcát vagy a keresztet, mégis megéreznek valamit a feléjük (is) irányuló isteni szeretetből és üzenetből.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::