A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Miért van ez?

Az egyik legmegrázóbb börtönélményem az volt, amikor a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben - már az utcai kapun túl - missziós foglalkozásra bebocsátásra vártam. Egyszer csak kinyílt a nagykapu, és egy 15-20 fős "tömeget" láttam az utcán. Férfiak, asszonyok, fiatalok, idősek, gyerekek, mindenki kiabált, jajgatott és sírt. A jelenet eltartott néhány percig, végül a rendőrök valósággal kitéptek az emberek kezéből egy fiatal - talán húsz év körüli -, nagyon kedves arcú, megbilincselt lányt, belökték az előtérbe, és bezárták az ajtót. A hatalmas, vastag ajtón keresztül még kihallatszott az időnként felerősödő jajgatás, kiabálás: "Szeretünk, Ica!", "Vigyázz magadra!". Ekkor a lány kezdett el sírni, jajgatni, s folyton azt kiabálta: "Nem értem! Nem értem! Miért van ez? Miért van ez?"

A lányt már régóta körözték, családja körében fogták el, így hát szerettei kíséretében vonult be a börtönbe büntetése letöltésére.

Valóban döbbenetes volt látni azt, ahogy a családtagok és a lány átélték az "elszakíttatást". A börtönben nem az a legrosszabb, hogy be van zárva az ember, hogy nem mehet oda, ahová szeretne, és mások mondják meg, mit kell tennie. A legnagyobb szenvedést az okozza, hogy hiányzik a szeretet: az elítélt nem ölelheti meg gyermekeit, és nem láthatja az édesanyját, édesapját, testvéreit.

Valaki azt mondta, hogy az embernek szüksége van arra, hogy mindennap legalább egyszer megöleljen valakit, és őt is megöleljék, különben elsivárosodik az élete, nem tud örülni, nehezebben viseli el a megpróbáltatásokat, az élet terheit. Hamarabb lesz beteg is. A börtönben évek telnek el ölelés nélkül, szeretet nélkül - legalábbis földi viszonylatban. (A börtönön kívül is előfordulhat, hogy évek telnek el így...)

Egyszer adventben elítéltekkel beszélgettem a "gyűjtőben", s arra kértem őket, hogy mondják el, melyik karácsony volt számukra a legemlékezetesebb. Az egyik fiú mosolyogva mondta el, hogy az egy évvel korábbi ünnep volt a legszebb az életében.

• Hol voltál tavaly, mi történt? - kérdeztem.
• Itt voltam a börtönben karácsonykor, életemben először. Az történt, hogy missziósok jöttek be ide a börtönbe. Kedvesek voltak, s éreztem, hogy szeretnek. Aztán itt hallottam először arról is, hogy Isten szeret engem, s mi történt akkor, amikor megszületett Jézus. Ilyen boldog még soha nem voltam!

De térjünk vissza a fiatal lány kérdésére: "Nem értem! Nem értem! Miért van ez? Miért van ez?" Számtalanszor beszélgettünk a fogvatartottakkal - nőkkel, férfiakkal - erről a kérdésről. Sokszor elmeséltem nekik ezt a megrázó történetet, amelyet közülük is sokan átéltek akkor, amikor bekerültek a börtönbe. A kérdést ugyanakkor érdemes továbbgondolni: hogyan juthattam ilyen mélyre? Nem láttam a veszélyt? Miért nem ismertem fel akkor, amikor még időben lett volna? Miért hagyta az apám, anyám, testvérem? Miért vittek bele? Most mi lesz velem? Ki fogja nevelni a gyermekem? Ki fogja megölelni helyettem?

S milyen jó, ha felvetődik más kérdés is (legtöbbször talán csak a missziós foglalkozáson, lelkipásztori beszélgetésen): hogyan lehet elviselni azt a szenvedést és fájdalmat, amely miatt ide kerültem, és tudom, hogy én is tehetek róla!? Helyre lehet-e hozni, amit elrontottam? Van kiút? Ezekre a kérdésekre nekünk, keresztényeknek megvan a válaszunk. És mi jól tudjuk azt is: a szenvedés egy későbbi öröm forrása, egy új élet alapja is lehet.

Roszík Gábor evangélikus lelkész

::Nyomtatható változat::