A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az ember tragédiájának falanszter színében Michelangelo széklábat farag. Ha Madách Imre ma vetné papírra keserű vízióját, akkor Schiller talán reklámszöveget írna, Beethoven pedig valamely kereskedelmi televízió megbízásából egy nézőcsúcsot döntögető műsor főcímzenéjét szerezné. Az elmúlt napokban, az Európai Unió bővítése alkalmából ugyanis újra és újra felcsendült egy jól ismert dallam: Beethoven IX. szimfóniájának híres Örömódája. Köztudott, hogy a zeneszerző Schiller költeménye nyomán alkotta meg művét, amelyet most alighanem utolért a végzete. Anynyira népszerűvé vált, hogy előbb az EU himnuszává tették, majd nem túl leleményes szervezők és műsorszerkesztők engedték, hogy a vízcsapból is az Örömóda folyjon.

Sajátos egybeesés, hogy a csatlakozás hétvégéjén egyházunk ősi rendje szerint Jubilate vasárnapját ünnepeltük, amely latin név magyarul ezt jelenti: „Örüljetek!”

Azon a napon nagyon sok emberi szó hangzott el, de szerencsére Isten igéje is hirdettetett.

Szinte valamennyi újság címlapján hozta az „új Európa” térképét – ám a szószékekről szerencsére felcsendült az ézsaiási prófécia is: „Új eget és új földet teremtek!”

A csatlakozás alkalmából szimpóziumokat rendeztek a békéről és a biztonságról – ám aligha fogalmazott bárki is oly merészen, mint a próféta: „A farkas a báránnyal legel, az oroszlán szalmát eszik, mint a marha.”

Amikor Budapest sok tömegrendezvényt elszenvedett Felvonulási terén felállították a kétségtelenül impozáns időkereket, a miniszterelnök azt hangsúlyozta, hogy 2004. május 1-je egy új időszámítás kezdete – ám egy konfirmandus is tudja, hogy az időszámítás kezdetét Jézus két évezreddel ezelőtti megszületése jelentette.

Természetesen lehet szívből örülni egy olyan politikai eseménynek, amely reménység szerint végérvényesen véget vet egy sok évtizedes kényszerpályának – de tudnunk kell, hogy vannak más távlatok is. Helyénvaló Ady metaforáját úgy továbbvinni, hogy „Kompország” végre kikötött a nyugati parton – ám nem feledhetjük, hogy „biztos, védett kikötőt” (Evangélikus énekeskönyv, 286,5) csak Istennél találunk. Lehet jó szívvel hallgatni az Örömódát – de tudni kell, hogy léteznek más távlatok is, és a keresztény ember ennél többet is tud az igazi öröm forrásáról.

Ebben a szellemben fűzhetünk néhány gondolatot Schiller versének egyik-másik sorához.

„Lángolj fel a lelkünkben, szép / Égi szikra, szent öröm…”

Sok látványos tűzijátékot közvetítettek a híradók. A görögtüzek előbb-utóbb kihunynak, a gyertyák elégnek, a petárdák talán kárt is okoznak. Fel kell ezért tennünk a kérdést: látunk-e valahol igazi lángot, találunk-e égi szikrát? Húsvét és pünkösd között élve két olyan történet keretezi életünket, amelyben nyoma van ennek a tűznek és lángnak. Amikor az emmausi tanítványok a kenyér megtöréséről felismerték Jézust, ezt mondták egymás között: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32) Amikor pedig Isten Szentlelke ama első pünkösd során kiáradt, kettős tüzes nyelvek jelentek meg az apostolok előtt (ApCsel 2,3).

Ebben a két elbeszélésben van igazán jelen az „égi szikra, szent öröm”!

„Térj be hozzánk, drága vendég, / Tündökölj ránk, fényözön!”

Schiller ódája – és az Európai Unió himnusza – az örömöt hívja vendégségbe. Igazság szerint ránk is férne egy ilyen vendég… Sokáig a gond és a szomorúság időzött nálunk. Sok otthonban az örömtelenség vert tanyát. Nem véletlenül nevezte Csoóri Sándor „fáradt forradalomnak” a rendszerváltozást. Egy másik költő, az erdélyi Szilágyi Domokos szerint pedig „ránk bütykösösödött a bánat”. Jó lenne, ha az öröm lenne végre a drága vendég. Épp elég ideig állomásoztak nálunk kevés örömöt jelentő, hívatlan vendégek…

Szép tehát ez a várakozás, ez a lelkes vendégvárás – ám a keresztény ember nem öncélúan az örömöt várja, hanem a Jézus Krisztusban testet öltött örömöt hívja otthonába. Olyan egyszerű ez, ahogyan az étkezés előtti imában mondjuk: „Jövel, Jézus, légy vendégünk…” Ugyanilyen természetességgel hívjuk Jézust közénk egy szép úrvacsorai énekünkben: „Ó, kedves vendég, nálam szállj, / Bűnömtől ne iszonyodjál…” (Evangélikus énekeskönyv 305,3). Így lehetett Jézus Zákeus vendége, amikor a fügefán rejtőző fővámszedőt így szólította meg: „Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom!” (Lk 19,5) A legszebb persze az, ha egy további énekünkkel ezt tudjuk Jézustól kérni: „Jöjj, ne vendégnek, de maradj velem!” (Evangélikus énekeskönyv 121,3)

„Testvér lészen minden ember, / Merre lengnek szárnyaid”

Ezek az Örömóda talán legismertebb sorai. Schiller eredetileg némileg másként fogalmazott: „Bettler werden Fürsten Brüder”, vagyis a koldusok a királyok testvéreivé lesznek. Mély értelmű szavak ezek! Azt mondhatjuk, hogy az őskereszténységben valósultak meg, hiszen ott valóban eltűntek a társadalmi és rangbéli különbségek. Elég, ha csak az első századok mártíraktái közül Perpetua és Felicitas sorsára utalunk. E két hitvalló keresztény asszony egyszerre került a cirkusz porondjára, hogy ott vadállatok tépjék széjjel őket. Az egyik rabszolga volt, a másik az úrnője, ám egymás kezét fogva, igazi testvérként mentek a halálba.

„Testvér lészen minden ember”! Idén május 1-jére virradóan Bodrogköz egy kis falujában – 84 évvel a brutális trianoni határok meghúzása után – „határtiprásra” került sor, azt érzékeltetve, hogy nem vagyunk már elszakítva egymástól.

Ugyanezen a hajnalon Budapesten, a Kozma utcai fegyintézet előtt néhány szekrény méretű öltönyös alak símaszkkal a fején állt díszsorfalat egy, a börtönből szabaduló „keresztapa” köszöntésére, majd elviharzottak a luxusautók. Testvér lészen minden ember? Ahol az alig burkolt fenyegetésnek és erődemonstrációnak ilyen jelét látjuk, ott kérdőjelet kell tennünk e szavak után.

Ugyancsak a csatlakozás reggelén szorgos kezek szépen átragasztották a határállomások piros-fehér-zöld tábláit, az EU csillagaival elfedve a magyar nemzeti színeket. Szolgalelkű túlbuzgalom műve volt ez? Egy korábbi, immár magunk mögött hagyott unióban megszokott stréberségé? Vagy egyszerűen csak a buta figyelmetlenségé? Akárhogy is történt: illő volna azokat a nemzeti jelképeket minél gyorsabban visszahelyezni a helyükre. Már csak azok iránti tiszteletből is, akik átmenetileg talán vesztesei ennek a csatlakozásnak: a kárpátaljai, az erdélyi és a délvidéki magyarokkal való közösségvállalás jeleként. Hiszen valójában ők a mi testvéreink. A nemzettest amputált részei. Magyar véreink.

Ezért bár szép az Örömóda, de nemzeti imádságunk mindig a Himnusz marad: „Isten, áldd meg a magyart…” Ha fohászunknak az a sora is meghallgatásra talál, hogy „Balsors, akit régen tép, / hozz rá víg esztendőt”, akkor talán majd az Örömódába sem csúsznak hamis hangok…

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::