EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„Nem hiszem, hogy valaha visszanyerhetem a lelki békémet. Olyan szörnyű bűn terheli a lelkiismeretemet, amelyre nincs bocsánat. Egy felelőtlen viszonyban teherbe estem, és mivel a férfi nem akarta vállalni a gyereket, elvetettem. Hívő, templomba járó ember létemre tudatosan szembehelyezkedtem Isten törvényével, mert féltem. Féltem attól, hogy nem tudnám apa nélkül felnevelni ezt a kicsit. Féltem a meghurcoltatástól, a családom ítéletétől – úgy éreztem, hogy nincs más megoldás. Azóta nagyon megbántam, amit tettem. Vajon visszafogad még az Úristen?”

Amikor terhességmegszakításról vagy válásról hallok, mindig szíven üt a kérdés: Mi lehet az oka annak, hogy a kereszteléshez és az esketéshez szívesen keresik fel a lelkészt a párok, ám amikor válságba kerül az életük, elkerülik? Talán eszükbe sem jut, hogy a személyes lelkigondozás lehetősége nyitva áll előttük? Vagy eleve elvetik ezt a gondolatot, mondván: „A pap úgyis elítélne minket, ítéletre meg nincs szükségünk!”? Fájó, hogy a krízisbe jutó hívő ember inkább ügyvédjét, orvosát tiszteli meg bizalmával, mintsem lelkészét. Sajnos korjelenség, hogy a lelkészi szolgálat sokak számára nem más, mint vallásos szolgáltatás a családi események ünnepélyes megrendezéséhez. Országos hetilapunk Lelki segély szolgálatának ajtaja azonban minden kedves olvasónk előtt nyitva áll, hogy – akár inkognitóját is megőrizve – esélyt adjon önmagának arra, hogy életbevágó döntései meghozatala előtt, a megértés bizalmi légkörében az Úr szavára figyelhessen! Az a reményem, hogy ez a rovat menedékhely, mentőöv vagy akár egyfajta lelki inkubátor lehet, amelyben az Élet szavának éltető melege segít megérlelni megbánhatatlan döntéseinket. Szeretettel bátorítom olvasóinkat, hogy öntsék szavakba fájdalmaikat lelkészük előtt, vagy levélben osszák meg problémáikat velem, hogy együtt vihessük azokat az Úr elé! Ő számít bizalmunkra, és nála készen van a menekülés útja és a megoldás kulcsa!

Kedves Andrea! Megrendítő sorait olvasva egyre csak az a gondolat zakatolt a lelkemben, hogy „bárcsak előbb találkoztunk volna!”. Igen, bárcsak ott lehettem volna Ön mellett, amikor kétségbeesetten lelki támaszt keresett! Bárcsak elvihettem volna Önhöz az Úr hatalmáról szóló bizonyságtételt, akkor minden bizonnyal másként alakulhatott volna az élete! De Istennek legyen hála azért, hogy minden napon, amikor felvirrad ránk a reggel, új kegyelmi időt kapunk. Van újrakezdés! Van bocsánat! Hitünk áldott titka, hogy Urunk nem hagy bennünket a kétségbeesés iszapjában: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet. (…) Boldog ember az, aki az Úrba veti bizodalmát.” (Zsolt 40,2–3.5a)

Levelében saját maga nevezi házasságon kívüli viszonyát, szexuális kapcsolatát „felelőtlenségnek” és a terhességmegszakítását „bűnnek”. Amikor döntését meghozta, mindez talán nem volt ennyire világos. A pánik, a szégyenérzet, a félelem és sajnos a kishitűség megakadályozták abban, hogy tisztán lásson. Nyilván vívódott, álmatlan éjszakákon át kereste a választ arra, hogy mit tegyen. Mint gyakorló keresztény rendszeresen szembesült Isten „Ne ölj” parancsolatával (2Móz 20,13), de a szíve is megsúgta, hogy az abortusz nem lehet „születésszabályozási eszköz”, a megfogant élet Isten akaratából élni akar, és ha elpusztítjuk, valójában ezt az akaratot tagadjuk meg. A szekuláris felfogás azonban „műtéti beavatkozásról” beszél, meg az anya jogaira apellál; eszerint az anya eldöntheti, hogy vállalja-e a gyermeket, hogy hajlandó-e a saját egészségét kockáztatni a testében szállást kérő kis jövevény „érdekében”. Holott az abortusz sokkal nagyobb veszélyt jelent az anyára! Ráadásul az abortusz mellett voksolóknak nem kell aktívan részt venniük a kicsiny élet kioltásában. Minden a hatályos törvényeknek megfelelően történik, az asszony engedélyt kap a „művi beavatkozáshoz”, és a steril műtő gyógyító légköre azt sugallja, hogy itt csak egy balesetről van szó, az elszenvedett sérülések még rendbe hozhatók. A terhességmegszakítás morális súlya tehát „útközben” elvész.

Valóban sok áldozattal jár a gyermeknevelés, nem kevés energia és persze anyagi ráfordítás szükséges hozzá! A szülőknek le kell mondaniuk arról, hogy szabadidejükkel korlátlanul rendelkezzenek. Az sem ritka, hogy a kismama karrierjében törés áll be, ha gyermeket vállal. De szabad-e a döntés meghozatalához a mérleg egyik serpenyőjébe egy ember életét, a másikba pedig kényelmi szempontjainkat, önzésünket helyezni? Múlhat-e a születendő gyermek élete azon, hogy félünk az életünkben bekövetkező változásoktól, azon hogy engedjük: külső, idegen befolyás, pillanatnyi lelkiállapotunk döntsön helyettünk? Nagyszerű dolog, ha eljutunk arra, hogy a kérdést a következőképpen fogalmazzuk meg: „Min kell változtatni annak érdekében, hogy a gyermeket vállalhassuk? Honnan kaphatunk ehhez segítséget?” Mert mindig van olyan megoldás, amely valamennyi érintett számára vállalható, és nem pusztán egy személyt terhel. Szívből sajnálom, hogy ez a megoldáskeresés az Ön életében csődöt mondott, hiszen – ahogyan levelében megvallja – megbánta, amit tett. Ma már talán érzi, hogy a gyakorlati segítség és persze a személyes lelkipásztori beszélgetés más döntéshez vezethette volna el. Most azonban arra van szüksége, hogy meggyászolja és eltemesse meg nem született gyermekét. A megújulás előtt mindig a bénító félelmektől való megszabadulás áll. A bűnbocsánat elfogadásához szükség van bűnbánatra, de a feloldozás elfogadására is Istentől!

Kérem, ne gondolja, hogy bűnére nincs bocsánat. Ne higgye, hogy Isten elfordította tekintetét Önről. Krisztus ezért a bűnért is meghalt, így tehát készen van a bocsánat. Ha Urunk bocsánatára szomjazunk, akkor nem érzelmeinkre kell tekintenünk, hanem az ő kegyelmére. Ha Isten megbocsát, ne hordozzuk tovább bűneink terhét! „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő, megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól” (1Jn 1,9) – mondja az apostol. Erre az ígéretre kell támaszkodnunk, amikor érzéseink megkísértenek minket. Isten Igéje tökéletes bűnbocsánatról beszél, és nincsen olyan súlyú bűn, amelynek terhével ne mehetnénk a megváltó Úr Jézushoz. Andrea, forgassa mindezt a szívében, és bűnvalló imádságban tegye le bűnét. Járuljon a kegyelem királyi székéhez az úrvacsora szentségében, és meghallja Krisztus áldott szavát: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11)

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::