Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Kiskőrösi szüret… Ez most nem a szüreti napok lázas sokadalma, hanem a kemény munka ideje: a nekigyürkőzés, a késő estébe nyúló, másnapra való ebédfőzések időszaka, amelynek része az ég kémlelése kora reggel (lesz-e eső, amely most hátráltat), az esti sorbaállás az átvevőnél, a tartályok izzadságos kivillázása. Nehéz törkölyillatú esték, fagyos pörköltzsír a lábas alján, rövid alvásra vár a bevetetlen ágy, mélyről felszakadó sóhaj: mikor lehet ezt kipihenni? El-elcsípett szavak az utcán, boltban cukorfokról, rothadásról, jégverte szőlőkről…, no és az árakról.

Igen, az árak. Hallgatom a falugazdász higgadtan súlyos mondatait a helyi tévében: megalázóan alacsonyak az árak. Megalázzák a szőlőtermelőket, ismétli újra a fájóan igaz szavakat. Tovább göngyölítem magamban a hallottakat: ha a többség felhagy a szőlőműveléssel, a felvásárlók ugyan hova mennek majd vásárolni? Nem lenne-e a saját érdekük is, hogy ne csak a pillanatnyi érdek határozza meg döntéseiket, hanem a távolabbi jövőre is gondoljanak? Már most mennyi elhagyott szőlő van a határban. Telepítsünk erdőket, tanácsolják nekünk Brüsszelből – s akkor talán a gombaszedésből fogunk megélni erdeinkben?

Nagyon csüggedtek az emberek, és ez a legfájóbb. Falusi gyerekként a parasztembert olyannak ismertem meg, aki arról nevezetes, hogy nem adja fel egykönnyen. Eleink, akiktől örökölt génjeinket magunkban hordozzuk, hányszor álltak már föl vert helyzetből? Először is rájöttek arra, mit érdemes termelni a sívó homokon. Túlélték a filoxérajárványt, túlélték Rákosiék országdúlását, a lesöpört padlásokat. Nem vehettek traktort? Kitalálták a csettegőt. Számomra a sokak által megmosolygott csettegő, a lovas szekér egyfajta motorizált változata a parasztember túlélő képességének legfényesebb bizonyítéka! S most kifog rajtunk az EU meg a honi mezőgazdaságot messze nem támogató kormánypolitika? Hová lett a virtus, a megtartó elemi erő?

Pedig most kellene belepöknünk a markunkba! Csak az összefogás segíthet. A magányos farkasok kora lejárt, vége, nincs tovább. Akinek nincs elegendő tőkéje, elegendő szőlő- vagy földterülete, no meg elegendő kedve és egészsége, az nem sokáig húzza – egyedül.

A Prédikátor azt mondja a Bibliában: „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van. Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki. Éppígy, ha ketten fekszenek egymás mellett, megmelegszenek; de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg? Ha az egyiket megtámadják, ketten állnak ellent. A hármas fonál nem szakad el egyhamar.” (Préd 4, 9–12)

Tudom, kísért a múlt. A szövetkezet szót kimondani sem szabad. Az összefogás irányába lendítő döntést is nehéz meghozni, nagy a bizalmatlanság. Meg onnantól kezdve meg kell tanulnia mindenkinek, hogy a jól kimunkált közérdek valójában az egyéni érdek is. S a magánzónak nehéz megérteni: ami jó a többieknek, neki is jó kell, hogy legyen. És a helyes sorrend mindig ez lesz: elébbre való a köz, s ha a köz boldogul, gyarapszik abból az egyén is. Ez még csak az első döntés. Mert a közösségen belül sem könnyű. Megtanulni példának okáért a demokrácia játékszabályait, megtanulni a helyes meggyőzés eszközeit, mellőzni a diktatórikus módszereket, megértést tanúsítani azok iránt, akiknek kevesebb a lehetőségük, elfogadni a másképp gondolkodók véleményét is. És nem kirekeszteni senkit sem – mert a magasabb cél, a közjó ezt kívánja. Szüntelen harc ez, és nem a többiekkel, hanem elsősorban önmagunkkal; igazodás egymáshoz. De nincs más út. Csak együtt, egymás kezét fogva lehet talpon maradni!

És a harmadik: ha még Istent sem hagyjuk ki az összefogásból! Ez a hármas fonál titka: ha ketten összefognak, együtt már erősebbek. De ha harmadikként Isten kezét is megfogják, akkor elszakíthatatlan lesz szövetségük. Eleink mindig a templomban kérték Isten áldását munkájukra. És Isten házában adtak hálát a megélt áldásért, mert tudták, emberé a munka, Istené az áldás. Valljuk be, erről feledkezünk meg a leghamarabb. Erőlködünk, küzdünk, csak a mindenható Isten segítségét nem kérjük. Vagy őt hagyjuk utoljára. Pedig tudjuk róla: mindenható, vagyis nincs számára lehetetlen. Ezenkívül szereti az embert, minket is. Ha tehát van valaki, akinek fontosak vagyunk, ráadásul nincs hozzá fogható e kerek világon – nos, akkor miért éppen őt hagyjuk ki életünkből, számításainkból?

Szép, szép az erdő. De nekem valahogy nincs kedvem gombát szedni…

Lupták György

::Nyomtatható változat::