Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Mt 23,12 (Péld 28,13; Mk 10,2–9/10–16/; 1Thessz 4,1–8; Zsolt 142) Gyakori kísértése az embernek, hogy önmagát jobb színben láttassa, míg mást rosszabb színben tüntessen fel. Megalázni (minden értelemben) az emberek egymást „szokták”, magukat szinte soha, felmagasztalni meg épp fordítva… Önmagát becsaphatja így az ember. Talán környezetét is. Ám Istent soha! Ő pontosan olyannak lát, olyannak ismer minket, amilyenek valójában vagyunk! A hívő ember megismerheti azt a boldogságot, amelyet az az érzés jelent, hogy álarcok, szerepek nélkül, igazi énünkkel állhatunk meg Isten színe előtt. S ő mégis elfogad, szeret, és szándéka szerint formál! Felmagasztal – akkor, amikor már mindent feladtunk és letettünk elé, mert beláttuk, hogy Isten nélkül semmik vagyunk.

Lásd meg Isten jóságát és keménységét: azok iránt, akik elestek, keménységét, irántad pedig jóságát, ha megmaradsz ebben a jóságban. Róm 11,22 (Jer 50,20; 2Móz 23,10–16; 2Kor 3,12–18) Ezt a verset olvasva két szóval lehet csak jellemezni az ember helyzetét Isten előtt: minden kegyelem. Hát ki tudna megmaradni, ha nem tartaná meg a kegyelmes Isten? Kinek van felmutatnivalója, dicsekednivalója, ki mondhatja, hogy rajta nem lenne jogos a kemény isteni ítélet? Aki megmarad, aki „megáll”, aki üdvözül: mindezt kegyelemből kapja! A reformáció ünnepének hetében Luther Mártont idézem: „Isten a mi bűneinket merő kegyelemből megbocsátja, Krisztus kedvéért, ám Isten kegyelmét és bocsánatát senki ne fordítsa rosszra.”

Biztonságban lakhatnak, mert senki sem rémítgeti őket. Ez 34,28 (Zsid 12,13; 2Móz 18,13–27; 2Kor 4,1–6) A béke, a létbiztonság, a félelem nélküli élet minden generáció vágya. Így volt ez a próféta idejében is, és így van ma is. Ember nem garantálhatja, hogy a földön „biztonságban lakhat” ő, és lakhatnak utódai – látjuk, milyen világot élünk, és milyen fenyegetettségben élünk. A próféta ezt az ígéretet a jó pásztor uralkodásával kapcsolja össze. Jézus Krisztus nyája, népe abban a biztonságban élhet földi életében is, hogy a gonosznál, a halálnál, pokolnál hatalmasabb Ura van! Az örök életben pedig a fájdalom, a könny, a gyász sem lesz többé (Jel 21). Semmilyen e világi biztosíték nem múlhatja felül a Jézusban hívő ember nyugalmát.

Én alkottam a földet, és én teremtettem rá embert. Ézs 45,12a (Jn 17,9; 1Móz 24,54b–67; 2Kor 4,7–12) Számos elmélet létezik a föld keletkezéséről és az ember fejlődéséről. A tudomány keresi a választ, de soha nem fog bizonyítékot átnyújtani. Mára eljutott odáig, hogy laboratóriumban génmanipulációkkal embert is tud „létrehozni”, klónozni. Isten lett ettől az ember? Még a saját életét sem tudja egy nappal sem meghosszabbítani! A teremtettség egészét is csak korlátozottan uralja. Az univerzum titkait sem ismeri, csak töredékesen. Csodálatos viszont, hogy útja van ahhoz, aki mindezeket teremtette! Közvetlen, személyes kapcsolatba kerülhet a válaszok tudójával, Istennel! A kapcsolat: Jézus Krisztus. Benne megismerhetjük és imádhatjuk Teremtőnket.

Uram, szenvedek, segíts rajtam! Ézs 38,14b (Róm 8,26; 2Móz 19,3–9; 2Kor 4,13–18) Vajon hányan szenvednek ma, ebben az órában is a világban? Hányan nélkülöznek, hányan élnek háborús övezetben? Hányan vannak olyanok, akik éheznek, vagy akiknek nincs hajlékuk, vagy terrortámadás ölte meg a hozzátartozójukat, vagy nehéz testi, lelki kínokat kell elviselniük, vagy…, vagy…? Egymillió, tízmillió, százmillió ember? Ki tudja? Vajon a mi szenvedésünk mértéke mekkora? S kihez fordulunk, ha már nincs erőnk hordozni? A Szentírás, de Jézus maga sem tagadta soha, hogy van szenvedés – de megmutatta, hogy van társ is, akire teheted a súlyt: Isten mélységes szeretettel hordoz! Jézus, aki a legnagyobb emberi szenvedést is eltűrte érted, hogyne segítene, hogyne vigasztalna!

Jákób így szólt: Készüljünk, és menjünk föl Bételbe, oltárt akarok ott készíteni az Istennek, aki meghallgatott, amikor nyomorúságban voltam, és velem volt az úton, amelyen jártam. 1Móz 35,3 (1Tim 1,12; Jn 18,28–32; 2Kor 5,1–10) Jákób különös, bensőséges, személyes viszonyban volt Istenével. Evidens, hogy akitől élete során a legtöbbet kapta, akit lelke mélyéből szeretett, annak ki akarta fejezni a háláját kézzelfogható módon is. Mi mit adunk, mit ajánlunk fel Istennek? Milyen „oltárt” építhetünk neki? Amit ő vár, az megfoghatatlan, de még ma odaadható: a hit, az őszinte, előtte feltárt szív. A vágy, hogy Krisztus éljen bennünk. Az őszinte bűnbánat és az, hogy feltétel nélkül Istenre hagyatkozunk – ez az az „ajándék”, amelyet adhatunk.

Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek. ApCsel 3,19 (Ézs 59,2; Préd 12,9–14; 2Kor 5,11–15) Korunk elhiteti: a bűn nem bűn. Csalni, sikkasztani: ügyeskedés, talpraesettség. Hűtlennek lenni a házastárshoz: vérmérséklet dolga. Hazudni, rágalmazni, uszítani: szólásszabadság… és így tovább. Mindennek dacára: a bűn bűn! Istent nem vezethetjük félre! A bűnnek van orvossága, de az nem a fogalmak átnevezése, hanem a bűn megvallása, a mindenestül való megtérés.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::