Közlemények, nyilatkozatok

Hozzászólás a cikkhez

Kedves Testvérek!

Az úrvacsora (eukharisztia) ünneplésének kérdésében körlevélben fordulunk lelkészeinkhez és gyülekezeteinkhez.

Az úrvacsora egyházunk megbecsült, Krisztus Urunktól rendelt szentsége. Benne egybekapcsolódik Krisztus jelenlétének ígérete és a bűnbocsánat öröme. Biztatjuk is testvéreinket, hogy minél gyakrabban éljenek az úrvacsora szentségével, és kérjük gyülekezeteinket és lelkészeinket, minél többször kínálják fel az úrvacsoravétel lehetőségét. Az első keresztények naponta megtörték a kenyeret (ApCsel 2,42), a reformáció idején is vasárnaponként lehetőség volt az úrvacsoravételre. Sok evangélikus egyházban – több hazai gyülekezetünkben is – vasárnaponként megterítik az Úr asztalát.

Néhány gyülekezetünkben a fertőző betegségek – elsősorban a HIV/AIDS terjedése – miatt, a külföldi evangélikus gyakorlat ismeretében, eltértek a közös kehely használatától. Egyes helyeken csak a hívek külön kérésére alkalmazzák a kis kelyhes borvétel lehetősége mellett, így megtartva mindkettőt. Másutt kizárólagossá tették a kis kelyhes gyakorlatot. A külföldi példákat látva kétségkívül nagyon sokszínű lehet az úrvacsoravétel formája. A legtöbb európai evangélikus egyház mégis törekszik egységes úrvacsora-vételi forma kialakítására.

Ennek ismeretében azt tanácsoljuk gyülekezeteinknek, hogy – ahol csak lehetséges – gyakorolják a közös kehely használatát, hiszen ez a legrégibb, az újszövetségi hagyományban örökölt úrvacsora-vételi forma. Ugyanakkor megértjük a városi, nagyvárosi, fővárosi gyülekezeteink esetleg bevezetett gyakorlatát és egészségügyi fenntartásait is.

Arra kérjük és biztatjuk gyülekezeteinket, hogy ahol a közös kehely mellett más úrvacsora-vételi forma bevezetésére került vagy ezután kerül sor, ott elsősorban az ostyának a borba való mártását gyakorolják, mégpedig oly módon, hogy az úrvacsora vételére érkezettnek a lelkész adja a borba mártott ostyát (intinctio). A communiót ily módon megélni kívánó testvéreink a közös kehelyből részesülők után érkezzenek az oltárhoz. Nem tartjuk jó gyakorlatnak, hogy a hívek mártják a közös kehely borába a már korábban kézbe kapott ostyát, ahogyan ez néhány gyülekezetünkben elterjedt.

Egészségügyi szempontból szükséges, hogy külön kehely álljon rendelkezésre a közös kehelyből úrvacsorázók, illetve az ostyát a borba mártva úrvacsorázók számára. Kívánatos, hogy a kelyhet egy presbiter tartsa, és vigye a lelkész után; a lelkész az ostyatartót fogja a kezében. Jó megoldás lehet az úgynevezett osztott – ostyát és bort is tartalmazó – kehely beszerzése és használata.

Azokban a gyülekezeteinkben, amelyekben a kis kelyhes úrvacsora-vételi forma terjedt el, érdemes közös megbeszélés tárgyává tenni a bemártásos mód bevezetésének lehetőségét. Kényszernek azonban nincs helye sem az úrvacsora vételének gyakorisága, sem a Krisztussal való találkozás megélésének formája kérdésében.

Körlevelünkkel azt kívánjuk elősegíteni, hogy Magyarországi Evangélikus Egyházunk gyülekezeteinek a gyakorlatában lehetőség szerint egység alakuljon ki az eukharisztia ünneplésének formájában, és az úrvacsora minél inkább megbecsült, ne pedig mellőzött szentségünk legyen.

Annak külön örülnénk, ha az úrvacsorai istentiszteleteket nem függelékként tartanák lelkészeink, hanem az úrvacsora az istentisztelet magától értetődő része lenne, amint az már több gyülekezetünkben gyakorlat.

Áldást kívánunk az úrvacsorában önmagát kínáló Krisztussal való találkozás és a bűnbocsánat örömében való részesülés alkalmaira, gyülekezeteink és lelkészeink szolgálatára.

Erős vár a mi Istenünk! Hittestvéri és szolgatársi szeretettel:

Ittzés János püspök, D. Szebik Imre püspök, Gáncs Péter püspök

::Nyomtatható változat::