Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2005
- 11
- Amikor kérdeznek…
Élõ víz
Hozzászólás a cikkhez
Amikor kérdeznek…
Érdekes dolog a kérdés. Ha azt mondom például: Luther Márton 1483-ban született – ez nem különös. De ha így mondom: Mikor született Luther? Ez már rögtön más lesz. Máris ott a feszültség. Talán azáltal, hogy tudnom kellene, de nem tudom, vagy legalábbis nem jut eszembe. Még inkább így van ez, amikor egy kérdés személyesen rám vonatkozik, ha valaki engem kérdez, szólít meg. Talán számon kér. Ilyen az a helyzet, amikor Isten megszólítja a barlangba elvonuló Illést: „Mit csinálsz itt, Illés?” (1Kir 19,9) Isten ezzel kérdõjelet tesz Illés egész életére. Vajon ez a te dolgod, Illés, vajon ez a feladatod? Miért merülsz bele a búslakodásba, az önsajnálatba? Miért mondod: „Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elõdeimnél!”
És most Illés helyett gondolj magadra. Hogyan rezzennél össze te is, ha Isten egyszer rád kérdezne: „Mit csinálsz? Mivel töltöd az idõd? Mire költöd a pénzedet, hogyan élsz?” Mikor ember kérdez, az is nehéz. A kérdés kizökkenti az önzõ módon élõt is. Kizökkenti azt is, aki természetesnek tartja, hogy csak magának él, csak magával törõdik, csak saját vágyait akarja elérni. „Természetes.” Mi mindent is próbálunk ezzel igazolni! A tisztátalan életû férfi azzal védekezik, hogy hiszen „a férfi poligám”. A hitetlen azzal mentegeti magát: „Felvilágosult vagyok, és ma ez a divat…”
A kérdés nyugtalanít. Átérzem, hogy valaminek meg kellene felelnem – de nem tudok. Ott a magas léc, amelyet át kellene ugornom – de nem megy. Mérlegre kerül az életem. Ahogy Bélsaccar (Belsazár) királyé, aki ezt hallotta: „…megmérettél a mérlegen, és híjjával találtattál.” (Dán 5,27; Károli-fordítás) Leleplezõdnek mulasztásaink, hiányosságaink, múltunk jóvátehetetlen dolgai, ha Isten kimondja: „Miért?” Amikor kérdeznek, nem mindegy, hogy ki kérdez. Embereknek rendszerint adhatunk nyegle, hamis, kitérõ választ. Lehet mellébeszélni. De ha Isten kérdez…? Tudom, hogy õ belém lát, ahogy a 139. zsoltár mondja: „Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram!” (Károli-fordítás)
Jó, ha már szíven ütött Isten kérdése: „Mit csinálsz?” Jó, ha ki tudott zökkenteni a hamis nyugalomból, abból a meggyõzõdésbõl, hogy vannak bûneim, de „ma mindenki így él”. Nevetnek a Biblián. Gúnyolják a Tízparancsolatot. Nem lesz ítélet – mondják. Nincs túlvilág. Nincs Isten. Nem igaz, hogy az embert Isten a maga képére teremtette. Hiszen az ember csak „értelmes állat”, „fõemlõs”, tehát nyugodtan élhet ösztöneinek.
Jó, ha ezen már túl vagyunk, ha abbahagytuk a mentegetõzést, és megvallottuk, hogy céltalan, üres és önzõ az életünk. Jó, ha elveszettnek tudjuk magunkat. Mert Jézus azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, aki elveszett. Illésnek is új célt adott. Kiragadta õt a kétségbeesés barlangjából. Jézusnak célja van mindenkivel, aki tõle kér új életet.
Gáncs Aladár
::Nyomtatható változat::
|