A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

1. nyarán néprajzi tábort szerveztünk Bácsfaluban, hétfalusi csángó és budapesti gyerekek részvételével. A tíz nap alatt nemcsak a vidék szokásaival és tárgyi emlékeivel ismerkedtünk, hanem múltjával is. Elsősorban az 1848–49-es szabadságharc emlékhelyeit kerestük fel, így jutottunk el a tömösi emlékműhöz is. Ám nem az fogadott bennünket, amire számítottunk. Kísérőnk nem világosított fel bennünket arról, hogy ugyan egy teljesen ép emlékművet fogunk majd megpillantani, amelyet nem kezdett ki az idő vasfoga, és jó rejtekhelyének köszönhetően vandál kezek sem csonkítottak meg, mégis egy tönkretett, meggyalázott kegyeleti hely vár ránk: az emlékművet leöntötték piros, sárga és kék festékkel. Abban az évben a március 15-e megünneplésére összegyűlteket ez a látvány fogadta. Ha nem is az elkövető(k) személyét, de nemzeti hovatartozásukat mindenképpen egyértelművé tette a festékek színe, mely jól látható az emlékművön mind a mai napig, hiszen nem tudták letakarítani. A festék tehát egyelőre időtállónak bizonyult, de még így sem tudták eltüntetni sem az emléktábla szavait, sem a magyar nyelvét. Tavaly ősszel már a kerítést is megcsonkították, a kisebbik emlékkő hiányzott, de a nagy kő még állt, „a haza védelmében itt elvérzetteknek” hősiességét hirdetve.

Ez volt a „harmadik díszes emlék a tömösi szorosban, az úgynevezett »magyar vár« ormán, az 1849-ben az oroszok ellen vívott csatában elvérzett honvédek emlékére állított honvédszobor. Ezt a magyar mérnök- és építészegylet állította 1881-ben, szeptember 25-én, melynek avatásánál a brassói magyar dalárdával én is részt vettem mint 1848–49-es huszár” – írta Koós Ferenc egykori brassói tanfelügyelő a Brassói Lapok hasábjain.

1891-ben a csernátfalusi főtéren, az akkori Kossuth téren emlékoszlopot állítottak az ötvenegy csángó vértanú, a decemberi vérengzések és a „véres karácsonyszombat” áldozatainak emlékére. „Ezt az emlékoszlopot is már a brassói és Brassó megyei EMKE fiókja kebelében indítványoztam, s annak nevében gyűjtöttem reá a költséget. Összesen kilencszáz koronába került, s nagy ünnepéllyel avattuk fel. A felavatóbeszédet is én tartottam. Részt vett ezen az ünnepélyen az EMKE-n kívül a brassói és Brassó megyei magyarság. Ilyen szép csángóünnepet nem látott többé a hétfalusi csángó nép” – írta Koós Ferenc erről az ünnepségről.

Az ötvenegy vértanú 1848 decemberében vesztette életét. December 8-án a Tömösnél felvonuló Kossuth-huszárok Hétfaluba érve megfélemlítették és megsarcolták a falvak román lakosságát. Hat nappal később román népfelkelők és lovasok vonultak Négyfaluba, s ugyanúgy fizettek vissza: felégették a falvakat, elhajtották az állatokat, és megöltek több mint száz magyart. Ekkor esett áldozatul Szász György hosszúfalusi lelkész is, akit a szájhagyomány szerint izzó vaskályhán addig perzseltek, míg ki nem lehelte a lelkét. Borcsa Mihály bácsfalusi lelkész visszaemlékezései szerint: „Szász György hosszúfalusi lelkésztől pénzt követeltek, de nem adhatott, mert nem volt kéznél. Kínozták, levágták kisujját, lerántották lábáról, s úgy húzták ki az udvarra, de minthogy itt sem árulta el pénze hollétét, a meleg kemencét fejére húzták, s így főbe lőtték.” „Eltemettetett volt hirtelenében a templomkerítésben levő mészgödörbe, de onnan kivétetvén, viteték a temetőbe s a felesége mellé jobbra eltemettetett.”

Abban az évben vasárnapra esett szenteste, a többi áldozat előző nap lelte halálát. „Karácsony szombatján nagy sürgés és forgás volt a hétfalusi gazdasszonyok közt, mindenik kalácsot, réteseket s más csemegéket készített, hogy az őket megvédett honvédeket a szent ünnepeken megvendégelhessék” – írta Orbán Balázs. A Kossuth-huszároknak azonban vissza kellett vonulniuk Háromszékre, s az asszonyok sem fejezhették be a sütést, mert Brassó-Deresztye felől hatalmas román sereg rontott az immár védtelen csángókra, s kegyetlen módon legyilkoltak mindenkit, aki nem tudott előlük elmenekülni. A bácsfalusi magyar templomnál garmadába rakták a legyilkoltakat, s így tettek a többi községben is. Tatrangon csaknem az egész magyarságot kiperzselték, még az Úr templomát sem kímélték meg: azt is feldúlták. Bednere György akkori tatrangi lelkész feljegyezte, hogy a karácsonyi kalácsot sütő kemencékből lapátokkal kivett parazsat szétszórva több mint száz épületet gyújtottak fel, és szarvasmarhák tucatjait ölték le vagy hajtották el. Személy szerint csak a lelkésznek 1849 forint kárt okoztak. Ő maga csak úgy kerülhette el hosszúfalusi kollégájának, Szász Györgynek a sorsát, hogy a pürkereci lelkésszel, Türkösi Andrással együtt a szomszéd községen, Bodolán át menekült. Itt a császári katonák elfogták, Brassóba kísérték, s miután ott ártatlanságukról megbizonyosodtak, szabadon bocsátották őket.

Az áldozatokat 1848. december 24-én lelkész nélkül temették el. Még emlegetni sem merték őket. Csak 1857 után merték a templomban szóba hozni az 1848-as véres karácsonyt, ekkortól lehetett a hátramaradottakat nyilvánosan is vigasztalni, s a vértanúkról kegyelettel megemlékezni.

Az áldozatok tiszteletére emelt emlékmű háborítatlanul állt 1926. január 6-ig. Amikor a románok Hétfaluba is bevonultak, Négyfalu lakói a hosszúfalu-alszegi evangélikus temetőbe menekítették a szobrot, mely az évtizedek folyamán igencsak megkopott. Az egyházközség 1981-ben titokban kijavíttatta a letöredezett sarkakat, és új márványtáblákat készíttetett. Aztán az 1990-es évek barbársága ezen az emlékművön is nyomot hagyott: sárga festékkel öntötték le. Napjainkban azonban nemcsak a helyi közösség és az egyház figyel az emlékmű állagára, hanem a négyfalusi RMDSZ szervezete is felvállalta az emlékoszlop karbantartását, javítását. Így ma már az arra járó látogató a megtisztított, felújított emlékműnél róhatja le kegyeletét.

Amikor hagyományokról – főleg szájhagyományról – esik szó, nem feledkezhetünk meg még egy fontos momentumról. Ezúttal nem emlékezésről, hanem tiszteletadásról van szó. 1893 tavaszán Sipos Jánosné Bereczki Annának az az ötlete támadt, hogy tekintettel Kossuth Lajos hajlott életkorára, halotti leplet és fejpárnát készít a számára. A babérgirlandokkal és a Kossuth család címerével díszített szemfedőn a következő jelige állt: „A derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitör és eget kér. – A hétfalusi csángó nők tisztelete jeléül, Sipos Jánosné, 1893”. A kormányzó háziorvosával és a Turin város polgármesterével folytatott levelezésnek köszönhetően a kegyeleti tárgyakat elszállították, és Turinban őrizték a kormányzó haláláig, amikor is e tárgyak a nyilvánosság elé kerültek. Fénykép is készült róluk, melyet elküldtek a Sipos családnak is, valamint Kelemen György �48-as honvéd pontos leírást adott róluk visszaemlékezéseiben.

V. E.-Gy.

::Nyomtatható változat::