A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Akik az üldözés nehéz keresztjét hordozzák, és akik a magyar egyház valódi helyzetének jogos tanúi, azokat ma figyelemre sem méltatják. Mit gondolt volna az a keresztény, aki a Circus Maximus arénájában az oroszlánok előtt állt, ha felnéz a császári trónra, és ott Szent Pétert Néróval egy barátságos beszélgetés közben látja, miközben ő vértanúhalált hal? (Adriányi Gábor)

– Közel két évtizede ismerjük egymást, és ahányszor találkozunk, mindig vidámnak látlak, pedig az az ügy, amelybe beleástad magad – az egyház közelmúltjának a feltárása –, korántsem egyszerű. Mik voltak a vállalkozásod előzményei?

– Egykori szolgálati helyemen, egy dunántúli városban a 80-as évek végén több lelki kisközösséget is alapítottunk. Az öröm mellé viszont keserűség is társult. Családokat fenyegettek meg ezért elbocsátással, azzal, hogy megnehezítik gyermekeik továbbtanulását… A templomból kijövő gyerekeket lefilmezték, beépített emberekkel figyeltették a közösséget; a megfigyelést végzők egyike ma vezető pozíciót tölt be a városban. Kapcsolatba kerültünk akkoriban a családsegítő központtal: azzal kerestek meg bennünket, hogy jó lenne, ha együtt dolgoznánk. Mint később kiderült, ez az állam által előre kitervelt cselszövés volt. Egy hölgy került hozzánk a központból, akinek az volt a feladata, hogy belülről robbantsa szét a közösséget. A miséken rendszeresen ültek olyan emberek, akik a megfelelő helyen beszámoltak a prédikációról, érdekes módon kicsit szelektíven, rosszindulatúan. Titkos megbízottak figyeltek. A szobámat, a telefonomat lehallgatták, a leveleket felbontották…

– Ez a múlt. De aztán viszonylag gyorsan összeomlott a diktatúra, és jött a rendszerváltozásnak nevezett időszak. Gondolom, ekkoriban fogalmazódott meg benned, hogy szükség lenne a múlttal való szembenézésre.

– Igen, mivel szerettem volna nagyon komolyan hozzájárulni a rendszerváltozás folyamatához. Azt gondoltam, hogy tisztába kellene jönnünk a múltunkkal, és nemcsak szűk körben, hanem a nagyobb egyházban is. Nagy várakozásaink voltak a rendszerváltozás küszöbén e tekintetben is. Ma azonban azt kell mondanunk, hogy bizonyos értelemben elvesztegetett tizennégy esztendőt tudunk a hátunk mögött.

– Ez indított arra, hogy kezetekbe vegyétek a múlt feltárását?

– Nem csak ez. Nagyon nehéz volt feldolgozni lelkileg, hogy új lehetőségek nyílnak számunkra, ugyanakkor a régi emberekkel nem lehet megszólítani a társadalmat. A régi beidegződések sokáig működnek. Akkor kezdtük el ezt a kutatómunkát, amikor kiderült, hogy a kispapokat, a híveket azzal próbálják „etetni”, hogy az elmúlt rendszerben ők, a békepapok, a beépített emberek, az egyházat megsemmisíteni akaró ateista állam kiszolgálói voltak azok, akik megmentették az egyházat. Ezt nagyon veszélyes dolognak tartom. Ez ugyanis nem más, mint történelemhamisítás. Holott a történet nagyon egyszerű: csak önmagukat akarják igazolni…

– Azt le kell szögeznünk, hogy általában beszélgetünk a történelmi egyházakról. Amit említesz, a nagypolitikában is hasonlóan történik: valakiről kiderül, hogy ügynök volt, majd megtudjuk: amit tett, azért tette, hogy megmentsen minket. És ez hihető is…

– Én azt gondolom, hogy az egyháznak szabadnak, zsarolhatatlannak kell lennie. Meg kell tisztulnia belülről. Ehhez szeretnénk hozzásegíteni a munkánkkal. Ugyanakkor nagyon nagy tapintattal dolgozunk. Látjuk azt, hogy ember és ember közt óriási különbségek voltak: nem lehet összehasonlítani annak az embernek a szerencsétlen sorsát, akit bebörtönöztek, megfenyegettek, megvertek, kényszerítettek, zsaroltak, annak az embernek a tevékenységével, aki esetleg karriervágyból szolgálta ki az államhatalmat saját egyháza ellenében.

– Csalódás volt számotokra, amikor az egyház kimaradt az átvilágításra kötelezettek köréből?

– Tulajdonképpen a törvény lehetővé tette, és ma is lehetővé teszi az átvilágítást. Nagyon fontos lett volna, hogy az egyház jó példával járjon elöl a magyar társadalom többi szegmense számára azzal, hogy a múltját feltárja, megvallja, rendezi, és úgy megy tovább. Ezzel az egyházat nem lehetne zsarolni, semmiféle politikai célra nem lehetne felhasználni. Így pedig az az érzésünk sokszor, hogy a hatalom kormányoktól függetlenül mindig nagy kísértést érez arra, hogy a kézben tartható egyházi vezetőket felhasználja a saját céljaira.

– Nem rejti ez magában az egyházszakadás veszélyét?

– Az egyháznak sokszor voltak mélypontjai és hullámhegyei. De azt hiszem, hogy a bűnbánattartás akkora erő, hogy képes megújítani az egyházat. Másrészt az emberi közösség mindig az emberi gyengeségre épül, és nem az elvárásokra. Olyan értelemben a gyengeségre, hogy ha az ember képes a saját gyengéit beismerni, és azt őszintén megbánni, az hatalmas erőt jelent, és a legnagyobb tiszteletet váltja ki az elkötelezett keresztényekből.

– Ez nem csak egy álom? Mert nálunk az utóbbi időben az szégyenült meg, aki bűnbánatot tartott!

– Ez is előfordulhat. De ismét hangsúlyozom, hogy ezt a munkát elsősorban a tanúságtevőkre akarjuk építeni, azokra a méltatlanul elfeledett és megalázott emberekre, akik az egész életüket Krisztus szolgálatának szentelték. Ennek ellenére nem ők ma a példaképek sem a társadalomban, sem az egyházban, hanem azok, akik egy kicsit önmagukat mentve, egy kicsit diplomatát játszva, politikus módon, sokszor önös érdekektől vezérelve éltek. Mi hisszük, hogy tiszta jövőt csak tiszta példaképekre alapozva lehet felépíteni.

– Nem ért még az a vád, hogy ti éppúgy eláruljátok egyházatokat, mint egykor az ügynökök?

– Ez a vád könnyen érhet minket. De semmi közünk nincsen az aktuális kormányok szándékaihoz. Hiszen az előző kormány alatt meg azt mondhatták volna, hogy a jobboldalt gyengítjük. Mi nem most kezdtük ezt a munkát. A tevékenységünknek van egy ritmusa: amikor eljutunk oda, hogy az eredményeinket publikálni lehet, akkor megtesszük. A rendszert akarjuk bemutatni, és ezen belül az egyházak tevékenységét.

– Hogyan kezdtétek a múltfeltárást, és mi a tervetek a jövőben?

– Két évvel ezelőtt a Magyar Országos Levéltárban az Állami Egyházügyi Hivatal adatbázisát néztük át. A következő lépés a megyei levéltár anyagának az áttekintése volt. Jó fél éve a történeti hivatalban is kutatunk. Itt az állambiztonsági szolgálatok iratai közül az egyházakra vonatkozókat tanulmányozzuk egészen a �40-es évek végétől. Már negyvenezer oldalnyi anyagunk van! Most egy dokumentumfilmet szeretnénk készíteni, valamint alapos összefoglaló munkát írni. Ehhez viszont szükségünk lenne még az egykori Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) adattárára is, hiszen a nagy döntéseket ott hozták, a párt politikai bizottságában, központi bizottságában. Sőt ha még precízebb szeretnék lenni, azt kell mondanom, hogy mivel mindent Moszkvából irányítottak, a pártvezetők a direktívákat onnan kapták, ezért ezt a bázist is érdemes lenne kutatni.

– Mit vársz mindettől egy következmények nélküli országban?

– Egyrészt fontosnak tartom, hogy legyen egy szervezet – esetünkben az egyház –, amelyik nagyon őszintén szembenéz a múltjával. Ma a kollektív felelőtlenség időszakát éljük; jó lenne ennek véget vetni. Másrészt 1990-től igen rossz üzenet volt a társadalom számára az, hogy nem érdemes becsületesnek lenni. Mi azt gondoljuk, hogy óriási erkölcsi hozadéka lehet a munkánknak akkor is, ha adott esetben nem követik személyi változások a múlt feltárását. És itt semmiféle boszorkányüldözésről nincs szó. Arról viszont igen, hogy a bűnbánattartásnak egy nagyon fontos mozzanata a vezeklés. Nyilván nem lehet egyik nap bűnbánatot tartani, és a másik nap ott folytatni, ahol abbahagytuk. Hanem a bűnbánat méltó jeleit kell teremni, a szeretet által vezérelve. Utána egy következő fázisban lehet újabb kérdésekről beszélni.

– Szétzilált társadalomban élünk. Ha előkerülnének a listák, az kegyelemdöfés lenne…

– Ez a veszély biztosan fennáll. De mi nem a személyekre helyezzük a hangsúlyt, hanem a rendszert szeretnénk bemutatni. És a rendszeren belül van felelőssége egy püspöknek, egy papnak, egy civil munkatársnak. Az is lényeges, hogy hidakat építsünk egymás felé ebben a társadalomban. Egy olyan emberrel közösséget tudok vállalni, aki bár a múltban nem mindig tudta megállni a helyét, de végeredményben mégis belátta, hogy hibázott, és bocsánatot kért. Ettől nem kisebb, hanem éppen hogy nagyobb lett az én szememben. A múlt bemutatása révén olyan hidak jönnének létre, olyan szálak szövődnének az emberek között, melyek segítségével valóban egy más világot, egy más társadalmat lehetne felépíteni. Persze lehet, hogy a sajtó nem így fogja kezelni a kérdést. Nagyon szomorú lenne, ha éppen az egyházak ellen használnák fel mindazt, amit mi a nyilvánosság elé tárunk.

– Mi a véleményed arról, hogy Szlovákiában nyilvánosságra hozzák a listákat?

– Ez a veszély Magyarországon is fennáll a készülő törvénnyel kapcsolatosan. Veszélyes, ha a múltat úgy tárják fel, hogy listákat hoznak nyilvánosságra. A listáktól még nem fogunk tisztábban látni. Nem az a lényeges tulajdonképpen, hogy ki volt beszervezve, hanem az, hogy hogyan működött a rendszer a mögöttünk hagyott évtizedekben. A szlovákok egyszerű megoldást választottak, de nálunk ezt jó lenne elkerülni. Félreértés ne essék, én is a teljes nyilvánosságnak vagyok a híve, de a múlttal való szembenézés sokkal többet jelent az ügynöklisták nyilvánosságra hozatalánál. Jó lenne, ha elébe mennénk a dolgoknak.

– Biztos vagy benne, hogy mindazt, amiről eddig beszélgettünk, éppen egy papnak kell felvállalnia?

– Én tartok attól, hogy a most készülő ügynöktörvény lehetőséget kínál majd arra, hogy olyan emberek is foglalkozzanak a kérdéssel, akik nem szakemberei. Fennáll a veszély, hogy bárki hozzájuthat ezekhez az adatokhoz, aki egy kutatói státust kiküzd magának. Tartok attól is, hogy olyanok fognak az egyházakról írni, akiknek nincs semmiféle lelki kötődésük hozzájuk, és felelősséget sem éreznek irántuk. Nagyon jó lenne ennek elébe menni. A felelősségteljes munka viszont tényleg a megújulás lehetőségét szolgálná…

(Az interjú 2005. január 21-én készült.)

Menyes Gyula

::Nyomtatható változat::