A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP – Lk 3,7–14**

Hozzászólás a cikkhez

„Megtértem. Nosza rajta, Isten! Csinálj valamit! Változtass meg! Tegyél helyre! Elmondtam az imádságot. Most rajtad a sor! – Nem működött.” Ezek Adrian Plass író szavai, aki Növekedésem kínjai című önéletrajzi könyvében vall megtéréséről.

Szól a hit küzdelmeiről is, amelyekben – számára teljesen váratlanul és zavarba ejtően – rögvest azután találta magát, hogy átadta életét Jézusnak. Miért? Mert még sok volt benne az önfejűség, a hiúság, a téves képzet – vallja –, amelyeket csak az ige világosságánál és a Jézussal való bizalmas, feltáró imádságok során tudott szívben-lélekben-fejben megérteni és feldolgozni.

Egy különösen szép és a Szentlélek által hitre ébresztő prédikáció nyomán, amelyben lelkésze a jobb lator megtéréséről prédikált, Plass döntött: Megváltójának vallotta Jézus Krisztust, átadta neki az életét – majd kisvártatva előállt az említett helyzet. Nem tudta, hogyan tovább, most mit tegyen, vagy milyen jelre várjon Istentől, miközben tanúja volt más, megtért emberek küzdelmeinek, hittapasztalatainak is: „A szívem megszakad azokért, akik számára a hívő élet olyan, akár egy maratoni gyaloglás bokáig érő sárban. Egyesek kihullanak, mások továbbmennek, de valamennyien azon tűnődnek: mi ez az egész? Miért van az a sok hegycsúcs és völgy? Miért olyan kevés a béke?” (I. m.)

Különleges volt az a prédikáció, amelyet Keresztelő János mondott a pusztában a megkeresztelésre váró sokaságnak, akik szintén telis-tele voltak kérdéssel, bizonytalansággal, Isten utáni vágygyal, vagy éppen valamilyen csodára, jelre vártak. Nem hízelgő a beszéd, de nem is az volt a küldetése Jézus útkészítőjének, hogy azt hirdesse, amit a fülük (fülünk) hallani szeretett volna (szeretne)! A megtérés keresztségét hirdeti a bűneiben elveszett, magát mégis ezer módon mentegetni akaró embernek. Kíméletlenül megmondja hallgatóinak, hogy kik ők, és mi vár rájuk – „A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén…” –, ha nem fordítanak hátat önáltató életüknek.

Keresztségünk és megtérésünk a legnagyobb csoda és ajándék, amelyet Istentől kaphatunk! Keresztségünk által Krisztushoz tartozó, az atyai házba tárt karral befogadott gyermekekké lettünk (meg nem érdemelten), a megtérés „hatására pedig – amint a Teológiai kisszótárban olvashatjuk – radikális és alapvető vallási aktussal mindenestül rábízzuk magunkat Istenre és kegyelmi vezetésére”.

A görög metanoia a gondolkodás megváltoztatását jelenti, amely új életvitelben ölt testet, és az emberi lét valamennyi dimenziójára értendő; vagyis áthatja gondolkodásunkat, cselekvésünket, gesztusainkat és minden megnyilvánulásunkat. Megtérésünk után is jogos, ha tele vagyunk kérdésekkel. „Istenem, mit kell tennem?” „Hogyan használsz majd engem, milyen módon lehetek az eszközöd?” „Mit vársz tőlem?” „Mit tartogat nekem ez az új élet?” „Valóban az enyém lehet ez az üdvösségre szóló, ésszel felfoghatatlan ajándékod?” Lehet, szabad, kell kérdezni, kérdezni, kérdezni: a Krisztust.

„…ne kezdjétek azt mondogatni magatokban…” – folytatja prédikációját a Keresztelő, mert tudja, hogy kifogással mindig készen állunk. De nincs senkinek „mentelmi joga” semmilyen hivatkozással („Ábrahám a mi atyánk!”) sem a megtérés tekintetében, sem az ítéletkor. Senki nem mondhatja: „Nekem nincs szükségem megtérésre. Ebből és ebből az evangélikus családból származom; őseim valamennyien kiváló lelkészek – presbiterek, kántorok stb. – voltak…”

De amilyen határozottan visszautasítja a ki sem mondott kibúvókat Keresztelő János, olyan komolyan veszi a konkrét kérdéseket. Szól arról, miként szeressük a szükséget szenvedőt, hogyan legyünk igazságosak; figyelmeztet arra, hogy ne éljünk vissza (vélt) hatalmunkkal, és hogy békességre törekedjünk. E területeken mutatkoznak ma is legfőbb hiányosságaink… A megtérés gyümölcseire nem Istennek van „szüksége”, hanem nekünk és mindazoknak, akik közé Isten küldött bennünket! Nem e gyümölcsökért üdvözülünk, hiszen nem a mi érdemünk közülük egy sem. A hit gyümölcse nem a mi emberi nagyságunk jele, hanem a minket ingyen, kegyelemből megigazító, bűnökből megváltó Krisztusé. Ha saját erőtartalékainkra hagyatkozunk, csupán korhadt fák vagyunk, amelyeket a fejsze kettévág, mert nincs bennük élet. Térjünk meg az Élet forrásához, aki által napról napra tudunk őhozzá méltó gyümölcsöket teremni!

Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, kezedbe teszem az életem. Bűneim csak a halálra tesznek méltóvá, kegyelmedből mégis élhetek. Hadd adjak hálát neked a keresztség szentségéért, és kérjem tőled a Szentlelket, hogy nap mint nap gyümölcsöt teremjen életem. Hittel beléd kapaszkodom, Jézusom, légy velem, fogd a kezem. Ámen.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::