Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Vasárnap Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást. Zsid 10,25 (Hag 1,9–10; Mt 25,14–30; Fil 3,7–11/12–14/; Zsolt 14) Elmegy a gyülekezetből, mert nem tudta neki azt mondani: „Bocsáss meg…” Évek óta nem tud róla, mert nem bocsátott meg neki… Haragszik, mert megbántották… Nem megy be Isten házába, mert csalódott… Elmegy a gyülekezetből, mert nem tudta érvényesíteni saját igazát… Ismerős helyzetek? S vajon ez mind a te akaratod, Istenem? Inkább emberi, dacos akarat. Pedig csak ott nő Krisztus gyülekezete, ahol felismerik, hogy mi az alapvetően fontos: „…ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.”

Hétfő

Pál írja: Meghajtom térdemet az Atya előtt, hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva. Ef 3,14.17 (Ez 37,27; 1Kir 3,16–28; ApCsel 26,1–23) „A földig görnyedő teherhordó fölött legmagasabb az ég” – állítja Weöres Sándor költő. Mácz István szerint pedig az „alázatban meghajló ember váltja ki a legnagyobb tiszteletet”. Ahol alázatot gyakorol az ember, ott szeretet fakad. A szeretettel pedig párosul Isten országa. Szívben, lélekben. Milyen alázatot fejez ki az Úr előtt térdeplő ember, amikor imádkozik? Kérjük, hogy a mai napon megfejthessük ennek titkát.

Kedd

Uram, neked nem nehéz segíteni az erőtlent a sokasággal szemben! 2Krón 14,10a (2Kor 12,9b; Ez 3,16–21; ApCsel 26,24–32) Istenem, de sokat segített nekem… Kimosta az úrvacsorai kendőket, lepecsételte a családi istentiszteleti meghívókat, nemzeti színű szalagot kötött a keresztelési gyertyára, sokat imádkozott értem. Istennek szolgált rendületlenül, s már elmúlt kilencvenéves. A teste egyre erőtlenebb lett, de a lelke végig erős maradt. Köszönöm, Uram, hogy segíted őt is, ahogyan ígérted, és helyet készítettél neki – s mindannyiunknak – hajlékodban. Add a te erődet Szentlelked által annak, aki kéri tőled!

Szerda

Naamán ezt mondta: Nem készít többé szolgád sem égőáldozatot, sem véresáldozatot más istennek, csak az Úrnak! 2Kir 5,17 (Zsid 10,14; Mt 19/4–7/8–12/13–15/; ApCsel 27,1–12) Naamán, az arámok királyának hadseregparancsnoka súlyos betegségben, bélpoklosságban szenvedett. Elizeus próféta Isten segítségével meggyógyította. Ekkor adott hálát a felgyógyult ember. Életünk útján nehézségek, problémák, keresztek állítanak meg bennünket, hogy Istenre figyeljünk. Hogyan haladhatnánk „simábban” a keskeny úton? Naponkénti imával, azzal, ha Jézussal járnánk, elkerülhetnénk a saját magunk gyártotta akadályokat. Csak az Istentől jövő feladatok maradnának, azok elvégzéséhez pedig ő ad erőt.

Csütörtök

Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet. Zsolt 94,19 (1Thessz 3,7; Ef 5,15–20; ApCsel 27,13–26) Hetek óta imádkoztunk Lauráért a gyülekezetben. Három hónapos volt, szívében lyukakkal született, sürgősen meg kellett operálni. De még ahhoz is kicsi volt a testsúlya. Élet és halál között lebegett. Imáinkra ekkor, mintegy válaszként, egy igés lap került kezembe. Ez volt ráírva: „Istennél minden lehetséges.” Ezt a vigasztalást vittem be a kórházba az édesanyának. A gyermeket megoperálták, jól van, szépen fejlődik. Isten meghallgat mindenkit, akinek a szíve tele van aggodalommal, és hozzá kiált!

Péntek

Jézus mondja: Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. Mt 5,9 (Zak 9,10b; Jn 19,9–16a; ApCsel 27,27–44) Az ember szívében sokszor azért nincs békesség, mert nem tud hálát adni Istennek. Csak skandálja a „gyarlóság zsoltárát”: mi lesz, ha… Az elégedetlenség panaszdalát ki-ki megírja szívében… „Minden félelmünk és aggodalmunk abból a tényből fakad, hogy kihagytuk Istent a számításunkból” – mondja Linda Dillow keresztény írónő. Hogyan fogunk hát így békét teremteni, Isten fiainak neveztetni? Szálljon ma fel sok hálaadás Istenhez, hiszen biztos, hogy valamiért különös ajándék ez a mai nap is!

Szombat

Uralma tengertől tengerig ér, és a folyamtól a föld végéig. Zak 9,10c (Lk 24,48–49; Lk 12,42–48; ApCsel 28,1–10) Milyen jó lenne, ha a világ a szeretet egyetemességéről szólna! Valahogy így: Egy indiai embertől elloptak egy darabka lapos kenyeret, egy csapatit. Szaladt a tolvaj után. Ezt látva a falubeliek megszólták őt: „Nézzétek, egy darab csapatiért üldözi azt a szegény embert!” Ám igencsak meglepődtek, mikor meghallották, mit kiabál: „Várj, hadd tegyek a kenyérre vajat is!” Isten szeretete a folyamtól a föld végéig ér – és mi mivel lephetjük meg egymást, mi lehet a mi szeretetünk jele? Ez: „Várj, testvér, hadd adjam még ezt is…”

Börönte Márta

::Nyomtatható változat::