Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Felszállok a dortmundi gyorsvonatra. Szerencsém van: a kiszemelt kocsi közepén mindkét oldalon asztalok vannak, köréjük nyolc utas telepedhet le. Már előre örülök, hogy a kétszáz kilométeres úton milyen jó lesz majd beszédbe elegyedni utastársaimmal. Hiába: génjeimben hordozom ezt a vágyat. Édesanyám annak idején úgy utazott hozzánk Csabacsüdről Heidelbergbe, hogy összes utastársát bevonta a „beszélgetésbe” – anélkül, hogy akár csak egyetlen idegen nyelvet is ismert volna…

Velem szemben egyelőre csak egy tagbaszakadt férfi ül. Rögtön belebotlom a kinyújtott lábába, s bocsánatkérésemre alig észrevehető fejbiccentéssel válaszol. Előtte a laptopja, mellette egy angol nyelvű kémiakönyv, és ő rögtön el is mélyed a képernyő tanulmányozásában. „No – gondolom magamban –, ezzel ugyan nem sok szót váltok majd…” De hát van még néhány állomás, várjunk, hátha kibővül asztaltársaságunk!

Augsburg. Professzoros kinézetű férfi száll föl, s első dolga, hogy kiteregesse az asztalra orvosi szaklapját. Ezután előveszi – no mit? – a laptopját; a többi már ismerős. Rögtön utána egy lófarokfrizurás, egyetemistaféle lány. Le se ül, már ki is pakolja az asztalra a masináját, a jegyzeteit stb.

Miután elindul a vonat, új partnerjelölt viharzik be, és boldogan fedezi föl az asztalunknál lévő szabad helyet. Kényelmesen keresztbe veti a lábát, azonnal a fülébe dugja zenemasinája hallgatóit, félig hátat fordít nekünk, és a vélhetően eleven zenére lágyan ringatódzik – vagy inkább rángatódzik. Kommunikáció velem, velünk? Szerintem tudomásul se veszi a jelenlétünket!

Ulmban is megállunk még, gondolom én. Hátha…? Szendvicsét rágva jön is már a következő jelölt. Táskájából vaskos könyvet halász ki, amelybe szédítő gyorsasággal bele is bújik, úgy, hogy se hall, se lát többé… Azt pedig már szinte végzetszerűnek látom, hogy a Geislingenben felszálló, üzletkötőforma úron eleve ott a fejhallgató, s amikor letelepszik, mi mást is vehetne elő? Hát… lásd fentebb. Nehogy esetleg szem- vagy fültanúja legyen a jelenlétünknek.

Kétszáz kilométert utazunk így békésen együtt, lehetőség szerint tudomást sem véve egymásról. Egy árva szó nem esik közöttünk. Micsoda áldott kommunikáció! Megboldogult édesanyám mit kezdett volna ilyen „beszédes” útitársakkal?

Gémes István

::Nyomtatható változat::