Keresztutak

Délvidékre csángált székely reformátusok között

Hozzászólás a cikkhez

Konfirmáció Hertelendyfalván

A rettenetes srebrenicai vérengzés tizedik évfordulóján felidéződik a délszláv háború megannyi emléke. A démonikus erőket felszabadító öldöklés során tömegével végeztek ki bosnyák kamasz fiúkat, erőszakoltak meg apácákat, és lőttek rommá – egyebek mellett – református templomokat. Néhány éve magam is jártam az Eszék melletti két magyar faluban, Szentlászlón, ahol még mindig romos volt a templom, és Kórógyon, ahol időközben újjáépítették Isten lerombolt házát. Emlékezhetünk arra is, hogy az 1999-es NATO-bombázások során milyen sokat szerepelt a hírekben a Belgrádtól mintegy húsz kilométerre elterülő Pancsova neve. A Duna Televízió stábjával most végre békeidőben jutottam el ide, hogy felkeressük a közigazgatásilag a városhoz tartozó Hertelendyfalva (szerb nevén Vojlovica) reformátusait. Egészen különleges közösséget alkotnak ők: a 19. század vége felé Bukovinából telepedtek át ide az Al-Dunához, a jobb élet reményében. Százhúsz év alatt is hűségesen megőrizték a székely és a református örökséget. Ábelként, Tamási Áron mindenre elszánt népi hőseként hagyták maguk mögött a fenyveseket, és szívós leleménnyel próbáltak boldogulni az idegen környezetben. A regénytrilógia Ábeljének újabb és újabb próbákat kell kiállnia, de furfangjával mindig felülkerekedik a nehézségeken. „Miként az állatnak a körmeivel s fogával kell harcolni, azonképpen az embernek az eszivel” – olvassuk Tamási Áronnál. A délvidéki székelyeknél tett látogatás során arról győződtem meg, hogy Ábel itt is megállja a helyét.

Halász Béla Benjámin, a hertelendyfalvi lelkész legkisebb, ötödik gyermeke egy darabig nem bukkan elő, ugyanis mindennél fontosabb dolga akadt: tizenkét évesen élete első birkanyírásán vesz részt. A parókia hatalmas udvarában két báránykát már saját kezűleg foszt meg a gyapjától. A NATO-gépek berepülése idején hatéves volt. „Édesapám, bombáznak?” – sírt fel éjszakánként a rácsos ágyban. „Igen, kisfiam, de ne félj, majd megőriz minket a Jóisten” – válaszolt az aggódó apa. Halász Béla akkor már több mint egy évtizede a gyülekezet lelkipásztora volt, ám legnehezebb szolgálatait ez idő tájt végezte. Éjjelente a presbiterekkel járőrözött a faluban. Aggódva nézte, amint az amolyan éles hadgyakorlatnak szánt akciók során több találat érte a város kőolaj-finomítóját, nitrogéngyárát és műtrágyaüzemét. Ezeket a gyárakat csak egy kétszer kétsávos út választja el a paplaktól. Ablakukból láthatták a lángoló tornyokat. A bombázásoknál is jobban féltek a gázmérgezéstől, ugyanis a pusztulás nyomán mérgező vegyi anyagok szabadultak fel. Pancsova akkor szinte elnéptelenedett. Főleg a fiatalok széledtek szét, ki merre látott.

A tiszteletes a rá jellemző higgadtsággal beszél az akkori félelmekről és veszteségekről. Hangja csak akkor remeg meg, amikor a „meghalni utána” jelenségről beszél: sokakat egy-két évvel a bombázások után vett le a lábáról a stressz. Aztán feltűnően sokan lettek rákosak ezen a vidéken, vélhetően a káros vegyi anyagok hatásai következtében. Nemrég egy tizennyolc éves fiatalt temetett, aki leukémiában halt meg.

Szól arról is, hogy a háború a kisebbségeknek volt a legrosszabb. A magyarok közül sokan elmenekültek. A hetvenes évek sok kelet-európai által irigyelt magas életszínvonala után minden összeomlott. Legjobban az fáj neki, hogy az anyaország és médiája nemigen törődött velük. Arról mindig lehetett tudni, hogy Brüsszel vagy Washington mit mond egy-egy kérdésről, de például Újvidék véleményét nem nagyon kérdezte meg senki.

De már béke van, újra béke. Igaz, a közeli Belgrádban még sokfelé éktelenkednek a romok. A belváros egyik-másik hatalmas épülete szürke romhalmaz, a Dunában még mindig hatalmas hajóroncsok fuldoklanak. De az emberek élni akarnak. Az egykor oly rendezett falu is kezd magára találni. Ugyan sok a félbehagyott építkezés – a blokád következtében mindmáig szerényen kell élniük –, rengeteg a munkanélküli is, ám úgy tűnik, hogy ez a Délvidékre sodródott Ábel ezeket a csapásokat is kibírta.

Miként is kerültek a bukovinai székelyek ide, a déli végekre? A papné, Halász Zsuzsanna, aki éppen most érkezett vissza férjével a szórványból, szakszerű magyarázatot ad erre a kevesek által ismert körülményre.

1883-ban Thomka Károly református lelkész álmodta meg, hogy a bukovinai nincstelenséget hátuk mögött hagyva új hazát keressenek. Az akkori magyar kormány munkát és biztonságot ígért nekik a Délvidéken, meg persze azt is remélte, hogy letelepítésük által javulhat itt a magyarok számaránya. Szekérrel, gyalogszerrel, hajóval több száz család érkezett. Aztán hamar kiderült, hogy a maguk pusztai vándorlása után nem az ígéret földjére kerültek, hiszen a nyári kubikolás és töltésépítés, majd a téli erdőirtás igen fáradságos munkát jelentett. A hagyomány szerint ekkor énekelték újra és újra a népdalt: „Bukovina, mit vétettem, / Hogy én benned nem élhettem, / Hogy én benned nem élhettem, / Magyarországra siettem? / Bukovina szép határa, / Látlak-e még valahára?” 1902-ben aztán szép templomot emeltek, a szlovákok és németek evangélikus templomával együtt. Idővel sikerült berendezkedniük, és takaros házakat építettek. Közbejött azonban a trianoni határ, majd pedig a második világháború. A gyülekezet lelkipásztorát, ifjabb Thomka Károlyt 1944-ben partizánok minden ok nélkül elhurcolták és kivégezték.

Időközben megérkeznek a parókiára a lányok, majd befut a két nagyfiú is. Mindannyian részt vesznek a gyülekezet életében, a programok szervezésében. Szükség is van a példaadásra, hiszen Hertelendyfalván sajnos egyre kevesebb a fiatal. Évtizedekkel ezelőtt sokan „jugoszláv vendégmunkásként” próbáltak szerencsét Németországban, például Stuttgartban. A háború idején még többen menekültek el, sokan meg sem álltak Svédországig. Ám a lelkipásztor szívós munkájával talán itt lehet még tartani a mai Ábeleket. A Győrfi Sándor gondnok által vezetett presbitérium a megpróbáltatások után is mer még álmodni. Belülről szépen felújították templomukat, amely vasárnapról vasárnapra megtelik!

Istentiszteleteik végén felváltva éneklik a székely és a magyar Himnuszt. Kerekes-Székely Zita vezetésével színvonalas énekkar működik. A hívek áldozatkészségéből gyülekezeti házat építenek; benne az egyházi óvoda is otthonra találna. Egyelőre még csak csütörtökön és pénteken tudják az óvodásokat összegyűjteni. A gyülekezeti házban kapna helyet a számítógépterem is. Az olasz protestáns segélyből kapott asztali számítógépek a parókia tanácstermében várják, hogy végleges helyükre kerüljenek.

Sok nyomorúság után él és élni akar ez a Belgrád melletti székely közösség. Ezt az elszántságot fejezi ki az istentiszteleten elhangzó 213. számú ének: „Tehozzád szól énekem, /Én jó magyar népem, / Aki nehéz harcodban / Vérzel réges-régen, / Fogadjad meg tanácsom / És írjad szívedben, / Amit néked szólok most / Igaz szeretetben. / Szabadságért küszködöl, / Vágyol boldogságra, / Sok könnyedet hullatod, / De ugyan hiában (…) Mégis e nagy bajodnak / Vagyon orvossága, / Édes Atyád a mennyben / Készíté számodra. / Halljad meg hát magyarom / Ez igaz beszédet, / A szerető Atyának / Izenetjét néked.”

Ábel – a délvidéki Ábel is – csak itt, az atyai házban lel igazán nyugalmat. Talán ez a legmélyebb jelentése a sokat idézett mondatnak: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

(A hertelendyfalvi református templomból július 24-én, vasárnap 10 órai kezdettel közvetít istentiszteletet a Duna Televízió.)

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::