Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Neki még nem szívesen adok pénzt, hiszen alig négyéves. Nem is érti, pontosan mire jó, mennyit ér, számára a guruló és csillogó korong még csak egy érme. Bármelyik érdekes. Ha hozzájut valahogy, sokáig örvendezik felette, takargatja, fényesítgeti, körülrajzolja. A legkedvesebb számára az egyforintos. Mert az „arany”.

És igaza van, hiszen ha visszagondolok saját gyerekkoromra, nekem is az akkori napszínű kétforintos volt a legszebb. Öcsém még tízest is adott cserébe érte, és sose értette, min nevetnek a felnőttek, amikor ő ilyen jó üzletet csinált. A mai – újfajta – pénzek között csakugyan ez a forintos a leghelyesebb, kis gyerektenyérbe simuló darab. Az aranyos egyforintos. Igazi kincs.

Egy alkalommal a templomban a padok alatt bujkáló lányom egy ilyen „aranyat” talált. Felcsillant a szeme, dörzsölgette, cirókálta, zsebre tette, melengette, az egész istentiszteleten csendben volt, ami nagy szó egy ilyen kis embernél. Örültem is, hogy milyen olcsón kapom a nyugalmat. Csak akkor csodálkoztam el, amikor a kijárat felé az adakozó felnőttek láttán ő is nyújtózkodni kezdett a persely felé aprócska kincsével. Két szemében valami titokzatos nagy melegség ragyogott, ahogy belepottyantotta a hatalmas ládába azt az árva forintját. A felnőttek mosolyogtak, a nagylányaim meg kuncogva kezdték gúnyolni a kis adakozót:

– Anna, egy forint az semmi, azon még egy szem cukrot sem lehet venni!

Jaj, de nagyot sajdult a szívem! Micsoda kétely gyötörheti most ezt a kislányt! Ő kincset adott, a fényeset, a kedveset, a dédelgetettet, a nagyok meg azt mondják rá, hogy semmi, értéktelen, vacak és haszontalan. Mi hát az igazság? Szomorúan simogattam meg a kis szöszke fejet, de Anna bizalommal mosolygott fel rám, szemében semmi jele nem volt a csalódottságnak vagy bánatnak. Talán nem hallotta, mit mondtak a testvérei? Vagy nem értette meg?

A pénzszámoló nénik már pakolnak, mi pedig kézen fogva ballagunk el mellettük. A kicsi még visszanéz egy pillanatra a pénzhalom közepén csillogó forintkájára. Oldalba bök, és nagyon halkan a fülembe súgja:

– A lányok nem tudják, hogy ez kincs, de Istennek elárultam. Lehet, hogy neki nem is kellett…

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::