A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Ezt mondja a zsoltáros: „Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága. Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni. De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek rendelkezéseinek teljesítésével.” (Zsolt 103,15–18)

Az ember napjai olyanok, mint a virágok virágzása. Gyönyörű kép. És valahogy azt érzem, hogy ez a néhány nap itt, Recsken, különösen is viráglét, sőt tovább megyek: a viráglét esszenciája. Nem tudom, ti hogyan élitek meg, de én valahogy úgy érzem magam, mintha most lassabban forogna a filmem. Mintha valaki megnyomta volna a videón vagy DVD-lejátszón a lassító gombot, s emiatt most sokkal inkább átélhetem, hogy mit jelent megélni a létezést. Kockáról kockára, nem áttekerve a kritikus pillanatokat, nem átugorva a nehéz döntéseket, nem végigrohanva gondolatmeneteket. Egyszerűen kikockázni azt, ami én vagyok. Lépésről lépésre, s ha kell, egy-egy ponton sokat időzve. Ha azt kérdezitek, számomra mit jelent a viráglét, azt mondom, valami ilyesmit.

Múlt héten fejeztem be Gerlóczy Márton második könyvét, melynek ez a címe: Váróterem. A huszonévesek kiábrándult és a kérdésekbe szinte belefulladó generációjának egy tagjáról szól a történet, aki nagyapja haláltusájának végigkísérése közben teszi fel az emberi létezés alapkérdéseit. És a konklúziót illetően, a megoldást illetően, sőt már a diagnózist illetően is nagyon negatív Gerlóczy. Úgy látja a huszonéves író, hogy a mi generációnk üressége ijesztő. Ürességünk a dísztárgyak szintjére süllyedt.

Nagyon szomorú a fiatal író diagnózisa, de nagyon felkavaró, ha az ember őszintén a tükörbe néz. Ha egyáltalán mer tükörbe nézni, ha egyáltalán megadja magának az esélyt, az időt, hogy kiderítse, felfedezze, hogyan is alakult eddig a filmje, s merre tovább.

És azt látom a körülöttem lévő embereken és sokszor magamon is, hogy a könnyebb utat választva rohanunk tovább a filmben, elkerülve ezzel, megkerülve ezzel a szembesülésnek még a lehetőségét is.

Azt hiszem, itt és most van lehetőség a kikockázásra. Azt hiszem, itt és most van idő megélni a viráglét legmélyebb szintjét, hogy aztán feltöltődve, az Isten illatát magunkba raktározva elinduljunk, hogy mások is magukba szívhassák az igazi virágillatot.

„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,1–2) Ámen.

::Nyomtatható változat::