Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 9.

Hozzászólás a cikkhez

Istentisztelet és misszió kapcsolatáról írtunk és olvastunk jó néhány héten keresztül. Sorra vettük a liturgia egyes komponenseit, és foglalkoztunk különleges eseményekkel, speciális helyzetekkel is. Az alapvető kérdés – talán kimondatlanul – végig ott motoszkált a sorok között: mitől lesz misszióivá az istentisztelet? Mikor misszionál a templomban tartott megszokott vagy formabontó liturgia? Mikor mondhatjuk el, hogy „küldetése” volt addig meg nem érintett emberek körében, és hogy misszionált perifériára került keresztényeket? A misszió fogalmának a meghatározása is célunk volt. Érezhettük is, hogy milyen nehéz megalkotni a definíciót: mi is valójában a misszió? Ugyanolyan nehéz, mint jól megfogalmazni azt, hogy mi is az istentisztelet. Az eddigieket ismételve, összefoglalva tesszük fel most a kérdést: mi a titka az istentisztelet és a misszió kapcsolatának?

Az elmúlt hetek gondolkodásfolyamata elvezethette az embert arra a felisme-résre, hogy a misszió és az istentisztelet szorosan összetartozhat. Nem biztos, hogy a misszió helye első renden az istentisztelet, de a misszió nagyszerű és áldott eszközévé válhat. A formák, a különböző műfajok lehetőséget adnak a missziói szolgálatra. A misszió pedig lehetőséget kínál a megelevenedésre a megcsontosodásra hajlamos szertartásokban, rítusokban (értsük jól ezeket a fogalmakat!).

A harangok megszólalása az istentisztelet kezdetén missziói karakterű, hiszen hangjelzést, méghozzá messze ható hangjelzést küld az emberek felé, hogy azzal érdeklődést keltsen, hívogasson, emlékeztessen, elgondolkodtasson. A világ zajában a harangszó még kontrasztosabban szólal meg, hogy az élőket hívogassa, a holtakat búcsúztassa. A falu csendjében és a nagyváros zajában egyaránt fontos eszköz. Mégis lehet csupán „zengő érc”, üresen csengő hang.

Az énekek közösségformáló szerepe páratlan; a bennük rejlő erőt a világi zene is felismerte. A kijelentés fokozottan igaz az egyházi zenére, és kiemelten érvényes az evangélikus egyházzenére, éneklésre. Lényege szerint a misszió eszköze: hívogat, megszólít, kimozdít, megérint, közösségbe von. Igaz ez a fülbemászó, angolszász dallamú énekeinkre is, bár sokkal inkább a klasszikus evangélikus korálra, amely nem a könynyebb dallamokkal, mutatós, direkt szövegezéssel, hanem tanításával, biblikus gondolataival, kiforrottságával tudja mélyen megérinteni az embert. Mégis, az éneklés is lehet csupán megszokott program, nem tudatos tevékenység, sőt kiüresedett dalolás is.

A liturgikus szövegek hatása – ha a megszólaltatáskor is szívből jönnek, és megfelelő belső töltéssel rendelkeznek – felbecsülhetetlen. A summás gondolat, a letisztultan szép és tartalmas akklamáció, a biblikus utalások sorát hordozó, emberi élményeinkre és bibliai tanításokra építő mondatok mind-mind a megszólítás, a megérintés eszközei lehetnek. Pszichológiai elemzések szerint a liturgia szövegeiben meglévő sok ismétlés jól bevési az ember szívébe-lelkébe az adott mondat súlyát. „Begyakoroltatja” az isteni igazságokat, elmélyíti a már meglevő ismeretet, átjárja az embert. Így mozgathat meg „mozdulatlan” embereket. Mi más ez, mint misszió? Mégis, ha a liturgus „darálja” a szöveget, ha a környezet (például akusztikusan) nem segíti a megértést, azt, hogy a mondanivaló a füleken át a szívekbe jusson, ha hiányzik a megszólalás belső tüze, akkor az csak üres, időt kitöltő mormolássá válik.

Az istentisztelet egyik pillérét jelentő bibliai olvasmányok szerepét tekintve döntően fontos, hogy miként olvassák fel őket. Isten igéjének „hatásmechanizmusa” nem ismert (Isten szuverén joga, hogy mikor keményít meg vagy nyit meg fület-szívet), „eredményessége” nem tőlünk függ. Az igét nem birtokoljuk, hanem élvezzük és továbbadjuk. Az igeolvasóknak (lelkész, liturgus, lektor stb.) mégis nagy a felelősségük: úgy olvasni az igét – s ez jelent szóformálást, hanghordozást, érthetőséget, természetességet és ünnepélyességet egyaránt –, hogy az ne nehezítse a befogadást, hanem éppen ellenkezőleg: segítője legyen a minél teljesebb megértésnek. Isten emberek ajkára adta a szavát, az élő evangélium mellett az olvasott és felolvasott igét. A holt betűk szárnyalhatnak, ha mögöttük ott van az a bizonyos szenvedélyes tűz… Mégis lehet a Szentírás felolvasása üres, hiteltelen, érdektelen szövegmondás, ha nincs meg az alázat és az a lelkület, hogy én méltatlanságom ellenére számra vehetem a mindenható Isten teremtő igéjét.

Az evangéliumot hirdető prédikáció a misszió csodálatos lehetősége. Nem véletlen, hogy a korai kereszténység az istentisztelet első részét használta missziói célra, ide hívta meg a „külsősöket”, s csak ezen vehettek részt a még meg nem kereszteltek. Nem mindegy, hogyan megy fel az igehirdető a szószékre, milyen lelkülettel, elképzeléssel és céllal készül, szólal meg. A hátborzongató, mégis fenséges élményt jelentő jézusi mondat – „Aki titeket hallgat, engem hallgat…” (Lk 10,16) – igényes, átgondolt és átélt szolgálatra, nagy önfegyelemre, egyértelmű alapállásra készteti a prédikátort. Itt nincs helye az „én azt gondolom”, „az a véleményem” stílusnak és szófordulatoknak. Itt magas a feszültség, Isten szól, az embert el kell takarni (ez a Luther-kabát egyik értelme). Az Úristen rendelkezésére kell bocsátani minden tehetséget, tudást, képességet; használja ő, ahogyan akarja. Mégis, a legragyogóbb szónok, a nagy felkészültségű igehirdető, a leghitelesebbnek látszó prédikátor sza-va is lehet hatástalan, embereket meg nem érintő, csupán emberek és angyalok nyelvén szóló (s tudjuk, hogy az még kevés).

A felelős imádság is missziói eszköz. Amikor a jelenlévő tudja, hogy róla van szó, érte hangzik a könyörgés. A hálaadás, hogy tudniillik ebben a világban még van ilyen, a dicsőítés, hogy lehet valakinek felszabadultan örülni, a könyörgés, hogy van, akihez lehet érdemben fordulni, és akitől tényleges segítséget várhatunk. Mégis, a legmélyebbről fakadó imádság is hidegen hagyhatja a kívülről érkezőket.

Mi hát a titok nyitja? Mitől oldódik a minden bekezdésben jelzett „mégis”? Mitől válhat az istentisztelet (bármely formája) misszióvá? A válasz „csupán” ennyi: a Szentlélek jelenlététől. Nélküle minden üres, ám vele még a nagyon emberi is gazdaggá, áldást hozóvá válhat. „Ó jöjj, teremtő Szentlélek, / Látogasd meg a te néped…!” (EÉ 231,1)

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::