Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Tíz éve, hogy eltemettük (1995. október 6-án). Erre a pár soros, nagyon töredékes emlékezésre nem neki van szüksége, hanem nekünk: egykori gyülekezeteinek, egykori káplánjainak – bár közülük sokan már nincsenek az élők sorában –, lelkésztársainak, akik közül a legfiatalabbak is már a nyugdíjaskor határán járnak; az igazi kortársak egyike a kilencven felé tart, a másik pedig túl is van rajta. Személyes kapcsolatainkon kívül megemlékezésre késztet bennünket az apostoli intés és névadó hitvallásunk ide is érvényes artikulusa.

Közvetlen munkatársa – káplánja – csak pár hónapig voltam Szabó Lajosnak, de a Vasi Egyházmegyében dolgozó lelkészként szolgálati közösségben maradtam vele, ezenkívül Szombathelyen tizenöt éven át egy gyülekezet kötelékébe tartoztunk; ajándék volt számomra, hogy nemegyszer igénybe vehettem a segítségét, így ebben az emlékezésben szívesen vállalom a személyes hangot.

Szabó Lajos nem ismert szorosabb köteléket, mint amely ordinációja és beiktatása révén egyházához és a gondjaira bízott gyülekezetekhez fűzte. Egészségét, személyes sorsát, még családja ügyét is csak ezen a köteléken belül tudta elképzelni. Tudta, mi a számára kijelölt feladat. Ha vasárnap hajnalban a káplánszoba ajtaját megzörgetve bekiáltotta legendás fogalmazású kérdését, a közvetítendő üzenet és a rábízottak iránti felelősség súlya alatt tette. Sem az öregség, sem a gyengülő egészség terhe nem akadályozta abban, hogy nyugdíjasként is aktívan segítsen egykori káplánsága és egykori egyházmegyéje egész területén, akár családi programok lemondása árán is. Feleségem – aki sokszor és szívesen volt a sofőrje – ma is emlegeti, hogyan mondott el az idős lelkész egy vasárnap három istentiszteleten három, mondanivalójában azonos, de formájában a három hely különbözőségéhez igazított prédikációt. Egyháztörténeti dokumentumok lehetnének a legendás spirálfüzetek, ha a sajátosra formált gyorsírást nem csupán ő maga tudta volna megfejteni. Alig akadt olyan lelkészi munkaközösségi ülés, amelynek előadásait – bárki volt is a hivatalos előadó – ki ne dolgozta volna.

Pedig kevés beszédű ember volt. Soha ki nem mondta, de élte a híres szabályt: „Csak akkor nyisd ki a szádat, ha szavad többet ér annál a csöndnél, amelyet beszédeddel megtörsz!” Közös szombathelyi szolgálatunk idejéből a legszebb emlékeim közé sorolom azokat a délelőttöket, amelyeken ez a szófukar ember csodálatosan kinyílt szavú és szívű beszélgetőtárssá lett.

Azon a bizonyos szeptember végi szerdán – talán először szakítva a szokott renddel – nem a gyülekezeti bibliaórára jött feleségével együtt, hanem tisztességből és sokat szenvedett lelkésztársa iránti megbecsülésből őt ment meghallgatni. On-nan a buszmegállóhoz sietett. Az utcába beforduló busz sofőr-je annyit látott, hogy a megállóban egy magas, ősz hajú, fekete ruhás öregember lassan a földre csúszik a megállót jelző oszlop mellett.

A puritán lelkésznek puritán halált ajándékozott a Gazdája. De ez a Jézus Krisztus elég gazdag ahhoz, hogy Szabó Lajosnak és minden rá emlékezőnek megadja „a nyugalom helyét, a vele való közösség boldogságát és az örök világosság fényét”.

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::