Gyermekvár

Hozzászólás a cikkhez

A négy hete indult sorozat főhőse Anita, aki szüleivel új városba költözött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól még három alkalommal olvashattok a Gyermekvár rovatban. A történetek végén találtok egy-egy rejtvényt is; a megfejtéseket küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen.

Anita és Kriszti mindent megbeszéltek egymással, hamarosan közös titkaik lettek, és a nehezebb házi feladatokat is együtt oldották meg. Néhány hét után Anita úgy érezte, mintha mindig is ismerték volna egymást új barátnőjével. Csak a hittan témája nem került elő közöttük sosem. Erika szülei lelkészek voltak, vele egészen más volt, most viszont neki kellett volna bátornak lennie. Igyekezett is, mégsem sikerült.

Időközben az iskolában kitűzték a hittanórák időpontját. Háromfélére lehetett járni, és mind a három egy időben volt. Anita gondolkodott, hogy melyiket válassza, de nem tudott dönteni. Bár hiányoztak neki a bibliai történetek, a közösen énekelt, vidám dalok, csak halogatta a jelentkezést. Amikor pedig egy-egy régi aranymondás nem jutott azonnal az eszébe, mindig elszégyellte magát. Ilyenkor el is határozta, hogy nekiveselkedik végre a hittancsoport-keresésnek, de jutott a végére.

Egy szép napsütéses kora délután éppen az iskola udvarán sétálgattak Krisztivel. Jólesett a meleg napsugarak simogatása, a friss levegő, és egymás társaságának is örültek.

– Huh – mondta Kriszti –, de jó, hogy nem vagyunk hittanosok! Őket épp most hívták be órára, mi meg még kint maradhatunk.

Anitának összeszorult a szíve. Jaj, most kellene valamit mondani, de hirtelen olyan elesettnek és bénultnak érezte magát. S mivel tovább sétálgattak és beszélgettek, Kriszti semmit nem vett észre Anita zavarából.

Egyszer csak megláttak egy csapat gyereket a focipálya egyik sarkában. Különös mozdulatokkal kísérték az éneküket, majd nagyokat nevetve figyeltek egy mosolygós felnőttre. Mindketten megálltak, és kíváncsian bámultak feléjük.

– Hát ezek meg kik lehetnek? – morfondírozott Kriszti félhangosan.

Anita csak a vállát vonogatta, pedig valahogy ismerősen csengett a dallam az előbb. Egyszerre mindketten elindultak a pálya felé, hogy megtudják, miféle játék folyik ott. A gyerekek éppen a ruhaujjukat tűrték fel. „Vajon miért?” – nézett kíváncsian egymásra a két újdonsült barátnő.

– Isten teremtette az eget és a földet, a tengert és a felhőket – sorolta a tanító néni.

Közben előkerült néhány tubus temperafesték, és a tanító néni egy pici ecsettel sorban a köréje gyűlt gyerekek karjára festette az említett dolgokat. Amikor a kis körben állókkal készen volt, a bámészkodókhoz fordult.

– Nem lenne kedvetek segíteni? Még nagyon sok dolgot teremtett Isten, és nem tudom hova rajzolni őket. Anélkül meg hogyan jegyezzük meg?! – kérdezte mosolyogva.

Először Kriszti tartotta oda a karját, amelyre egy repülő madár került. Anita egy halacskát kapott, és a sor még sok állattal, gyümölccsel, virággal folytatódott. Végül egy tükröt vett elő a tanító néni.

– Gyertek – mondta –, nézzétek meg, hogy ki az még, akit Isten teremtett, és nagyon szeret!

A gyerekek köré gyűltek, hogy belenézzenek a tükörbe. Persze magukat látták, amint kacagva a festett karjukat mutogatják a tükör felé. Olyan jó volt arra gondolni, hogy őket is szereti Isten!

Az óra végén még énekeltek egy rövid dalt, áldást kaptak, és elbúcsúztak egymástól.

– Jövő héten is szívesen látlak benneteket! – intett a két lánynak a tanító néni.

– Itt leszünk! – válaszolta lelkesen Kriszti, és nagyon óvatosan karolt a barátnőjébe, nehogy a kis festmény megsérüljön a karján.

::Nyomtatható változat::