Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Milyen gyorsan röppen tova a részvét! Margit néni mélyet sóhajtva eresztette ölébe ráncos, tétlen kezeit. Csak pár hete még, hogy mindenki érte aggódott. Nem tudták, mi történt vele, hát beszéltek róla, sajnálgatták, kérdezgettek felőle rokont és ismerőst. Mesélték neki a kórházban a fiáék, hogy ez is, az is köszönti, és gondol rá. Mostanra meg, mintha nem is létezne, úgy elfelejtették. Alig nyitja rá valaki az ajtót, s aki jön, az is csak sóhajtozik, üldögél pár percet, aztán zavart mosollyal elbúcsúzik. Különös, hogy mindenki azt hiszi, hogy már nem is hall, pedig hát ért ő minden szót, csak éppen válaszolni nem tud. Ez maradt vissza az agyvérzés után.

Amikor már tudta, hogy mi történt, először rémülten vette tudomásul a tényt, de a lelke mélyén mégis megbékélt, hogy legalább nem lett magatehetetlen, teljes gondozásra szoruló. Valahogy irtózott a mozgásképtelenségtől. Az állapottól, amikor nem vagy már ura a testednek, pedig akarod, nagyon is szeretnéd azt és úgy tenni, amit és ahogyan eddig bírtál szinte természetesen. Foglyul ejtenek a tagjaid, és te rab madárként, lekötözött szárnyakkal vergődsz börtönödben. Hát ettől megkímélte az Úristen. A beszédképtelenség meg nem látszott annyira borzasztónak első pillantásra. Ha a keze járhat, tevékenyen telnek majd a napok, szavak helyett pedig legfeljebb többet bólogat. Csak erre nem számított, hogy majd mindenki így leírja. Üres edénynek kezelik, mint akiben nem is maradt élet, csupán egy külső héj a teste, amely itt felejtődött valahogy. Azt tehát táplálni kell, rendben tartani, ellátni, és ezzel minden készen is van. A szavakkal együtt eltűntek a beszélők is. Egyedül volt; félelmetesen, fájdalmasan egyedül.

Naphosszat üldögélt hol itt, hol ott, és figyelte a körülötte, nélküle zajló életet. Úgy kerülgették, mint egy tárgyat. Néha betakarták, ha úgy gondolták, talán fázik; enni adtak neki, amikor úgy ítélték meg, hogy eljött az ideje. Munkát nem adtak neki. Ha valamihez kezdett, nem szóltak rá, de mindent, amit tett, olyan gonddal ellenőriztek utána, hogy elment a kedve, és feladta. Maradt tehát a takaréklángon pislákoló élet-lángocska őrzése mint egyetlen feladat. Másban nem is számítottak rá.

Üldögélt, és nézte megeresedett, sok év rengeteg munkájában ráncossá aszott kezeit az ölében. Várta, hogy teljenek a napok. Imádkozni még tudott – azt némán is lehet –, de naphosszat nem ment ez sem. Bizonytalanság, tétova szomorúság telepedett meg lassan a lelkén: mit keres ő itt? Miért kell még élnie? Kinek adja mérhetetlen vagyonát, a sok időt, amely mázsás teherként nehezedett rá?

„Tessék csak beljebb jönni nyugodtan. Nem tetszik zavarni bennünket. A mamát meg különösen nem. Ő mindig ráér, nincs is semmi dolga. Biztosan örülni fog, ha meglátja. Ott van hátul, a konyhában. Szereti nézni, hogy mit csinálunk, azért marad inkább mellettünk, de őt nem dolgoztatjuk ám, hagyjuk, hadd pihenjen csak. Erre parancsoljon” – hallotta kintről a menye hangját.

Vajon ki jött? A szomszédok, rokonok már mind felkeresték, és eltöltötték mellette a maguk kínos negyedóráját. Másodszor nem látogatta meg senki, annyira nem tudtak vele mit kezdeni. Az ablakon át kilesett az udvarra. Prémes hosszú kabátjában fiatalosan lépkedett a konyha felé, úgy tűnt, kicsit zavarban van. „Talán feszélyezi az előtte álló látogatás, amelyet szeretne mihamarabb letudni” – gondolta Margit néni. Aztán belépett a konyhába a lelkészük. Magas, fekete szemű, mosolygós teremtés. Fiatal még, huszonéves lehet, legfeljebb ha harminc. Köszönt, és odahajolt Margit nénihez, hogy átölelje, megpuszilja. Hogy jutott eszébe ilyesmi? De azért jólesett. Isten tudja, mióta nem ölelte meg senki. Tán mióta szegény ura meghalt, de annak már több mint tizenöt éve.

A kabátját egy székre terítette, váltott néhány szót udvariasan Margit néni menyével, de a tekintete mindvégig őrajta nyugodott. „Tulajdonképpen beteget látogatni jöttem volna, de örülök, hogy ilyen jó színben láthatom Margit nénit. Tényleg, nem zavarok most? Akadályozni, feltartani semmiben sem szeretném” – mondta a lelkész. „Őt? Ugyan miben? Olyan tétlen, mint egy darab fa” – hangzott a válasz. A néni eközben szomorú félmosollyal tárta szét ölében pihenő kezeit. „Akkor én el is mondanám, miért kerestem fel Margit nénit” – bólogatott a lány. „Segítséget szeretnék kérni.”

Egy pillanatra döbbent csend töltötte be a konyhát. Tőle? Őtőle? Kér valaki valamit? „Úgy hallottam, Margit néni szépen tud és szeret is kötni. Többen mesélték nekem, a hittanos gyerekek pedig meg is mutatták, milyen gyönyörű pulóverek, sapkák, aranyos kis kesztyűk, tutyik, mellények kerültek ki a keze alól. Azt szerettem volna megkérdezni, hogy nem lenne-e kedve bekapcsolódni a lepramissziós csoport munkájába. Fáslit és takarókat készítenek súlyos betegek számára, amelyeket aztán a budapesti központ továbbít a rászorulóknak. Kézimunkázással is lehet segíteni, ha esetleg az könnyebben menne. Hoztam mintát is és fonalat. Azt mondják, először kicsit nehézkes csinálni, mert elég vékony, lassan halad, de hamar bele lehet jönni. Ilyen lesz, ezek a kis pántok rögzítik.”

Margit néni csak azt érezte, hogy valami forrásból hirtelen vízhez jutott kiszáradt lelke, és csak szívta-szívta magába a szavakat. A segítségét kérik. Fáslit fog kötni betegeknek. Hát persze, hogy tud. Miért ne tudna? A kezének nincs semmi baja. Jó, talán nem olyan ügyes és fürge már, mint húsz éve, de a szomszéd Sanyikának még a tavaly télen készítette azt a sokszínű bojtos sapkát, és hát bizony nagyon jól sikerült. Nézzük csak, hány szem lehet egy sor? Fel kellene írni valahova. De a fiatal teremtés már nyújtotta is felé a papírt. Rajta volt minden, amit tudni kell; mosolyogva vette át tőle, s a tekintetük egy pillanatra összefonódott. A menye közben döbbenten figyelte őket a sarokból. A lány megsimogatta a kezét, aztán búcsúzkodni kezdett, mert – mint mondta – hamarosan kezdődik a hittanórája. De máskor is benéz majd, ígérte.

Nem is engedte, hogy kikísérjék, hiszen nemsokára dél; biztosan szeretnék elkezdeni az ebédfőzést. Elköszönt, és mosolyogva indult az útjára. Az udvarról még behallatszott a cipője kopogása, aztán a kertajtó nyikorgása. Mindketten csöndben figyelték. A meny lehajtott fejjel Margit néni mellé lépett. Halkan, kicsit szégyellős hangon szólalt meg: „Anyuka, segít nekem megtisztítani a sárgarépát?” És már nyújtotta is felé a tálat, a kést, és mellétette a vödröt. Margit néni kérdőn nézett fel rá. Aztán egyszerre mosolyodtak el, és nekiláttak a munkának.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::