Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

2005 húsvétjával fejezõdik be egy depresszióról írt, nem szabályosnak szánt életregény. Szerzõje Albert Györgyi egykori és jövendõbeli médiasztár, aki hosszú idõn keresztül súlyosan depressziós volt, s meglehetõsen nyíltan, szokatlanul õszintén írta meg élete történetét. Nyíltsága és õszintesége meglep és magával is ragadna, ha a – saját bevallása szerint tavaszi – depressziójából levont legvégsõ következtetése nem „földszagú” lenne.

Mi lehet a depresszió magyarázata? Kémiai vagy egzisztenciális tényezõk állnak-e a hátterében? A szimpatikusan laikus, de mégis beavatott szerzõtõl származó könyvben látensen két tudományos irányzat ütközik össze a depresszió ügyében. Mindez narratív módon.

Már a 10. oldalon idézve olvashatjuk egy mai modern szerzõnek a depresszióval kapcsolatos, biokémiai alapokon nyugvó álláspontját, mely egyben az idézett szerzõ által végzett kutatások végsõ összefoglalásának is tekinthetõ: „A depresszió nem múló félelem, idegesség vagy az »idegi« túlterhelés tünete. A depresszió kimutatható agyi mûködési zavar következménye; biokémiai elváltozásokkal jár az idegrendszerben.” Az orvos kétséget kizáróan diagnosztizálja ezt az „agyi mûködési zavart”, felírja a megfelelõ gyógyszereket, és minden rendben. Bizony jó lenne, ha valóban ilyen egyszerû lenne a dolog.

A 22. oldalon bukkan fel a másik irányzat; ezt egy kanadai, hatvanöt éves magyar pszichológus képviseli, aki egy nemrég magyarul is megjelent interjúkötetben mondja el a véleményét a depresszióról és a skizofréniáról is. (Albert Györgyi mind a két esetben szó szerint idéz.) „A depressziónak a legfõbb oka az, hogy valaki egy szép napon rájön, hogy egész életében szerepet játszott. Halvány gõze nincs arról, hogy õ tulajdonképpen ki valójában, de nem akar többé szerepet játszani, és nem tudja, hogy ekkor mit csináljon. Ez a depresszió. Nem kémiai dolog, egzisztenciális dolog.” „A mai napig senki se bizonyította be, hogy a skizofréniának (s ez igaz a depresszióra is!) van valami organikus vagy genetikai alapja…” „A fogalom csak arra jó, hogy nekünk társadalmilag kényelmetlen embereket ezen a címen kiiktassunk, s ne kelljen miattuk szégyellni magunkat.” „Jobb azt mondani, hogy ez egy genetikai probléma vagy ez egy agybaj, és van orvosságunk rá.”

A két irányzat közötti szellemi vitát senki sem tudja végérvényesen eldönteni, mindig lesznek harcosan érvelõk mind a két oldalon. Albert Györgyi az elsõ irányzat mellett tesz hitvallást (l. 47. o.), és a második felfogás szellemében – hogy a depresszió „egzisztenciális dolog” – meséli el élete idevonatkozó részét. Az általa leírt életet nincs jogunkban minõsíteni – már csak azért sem, mert a názáreti Jézus nagyon hangsúlyosan mondta el a híres Hegyi beszédben: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek…” (Mt 7,1kk.) Ezért csak megrendült szomorúsággal olvashatunk a vad szerelmi életrõl, az italozásról, valamint az öngyilkossági kísérletek és abortuszok szörnyû sorozatáról. A leírás egyben súlyos vádirat az egykori szerelmekkel és munkatársakkal, barátnõkkel és szülõkkel szemben, de mindig az önvád kontextusában van kimondva minden.

Közben a szerzõ – akarata ellenére is – keresztény hitünk legalapvetõbb értékrendjét segít nekünk elismerni. Például azt, hogy az ember született monogám, a promiszkuitás szellemi-lelki életének torz kificamodása csupán. Annak ellenére, hogy nagyon sok partnere volt – vallomása szerint –, gyermeket mégis csak egyetlenegy férfitól szeretett volna nagyon. Védekeztek, de nem sikerült. Gyermeket várhatott volna, de az imádott férfi zsarolva követelte az abortuszt. S továbbra is hiábavaló volt a védekezés: „A szakemberek szerint ez azért van így, mert képtelen vagyok kizárni az agyamból a meggyõzõdést, hogy én életem során csak egy férfitõl eshettem teherbe.” (74. o.) A tragédia, hogy „attól az egyetlenegytõl, aki nem akarta”. Így tehát a sokat szenvedett szerzõ akarata ellenére is igei igazságot támaszt alá: azt, hogy csak egyetlenegy igazi van.

Ugyancsak – feltehetõen – akarata ellenére igazolja keresztény hitünket a magzat védelmével kapcsolatosan. Már az elsõ abortusz után is kitört rajta a depresszió, de súlyos változatban a 85. oldalon bukkan fel a probléma: nagy szerelmének – akitõl gyermeket szeretett volna – gyermekeit nemcsak ellenséges, hanem egyenesen gyilkos szándékkal nézte. „Folyton az járt beteg elmémben, hogy itt élvezi az életet ez a két boldog gyermek, miközben én a saját magzataimat megöltem.” S a gyilkolás szándéka kényszerképzetként jelent meg: „Úgy éreztem, be fogom lökni ezt a két gyermeket a tengerbe. Igen, be kell õket löknöm a vízbe, hogy megfulladjanak.” Ezután újra kórházi kezelésre került sor, s még szerelmének gyermekei is felismerték a lelki rák okát: „Amikor lehajoltam hozzájuk, hogy elbúcsúzzam tõlük (kórházba menetelkor), a nagyobbik remegõ hangon kérdezte: Ugye a baba miatt?” Még egy gyermek elõtt is világos!

Bizonyára csak stilisztikai elszólás a szerzõ részérõl, hogy betegségével kapcsolatosan többször is a démonokat emlegeti. Legutolsó házasságát harmonikusnak mutatja be, de – mint írja – „itt sem hagytak békén a démonok” (97. o.). A mû legelején (l. 31. o.) bukkan fel ez a megfogalmazás: azok nem tudnak a depresszió ügyében tanácsot adni, „akik még sosem jártak a démonok világában”. Értjük, hogy a szerzõ részérõl ez csak valami rettenetesnek, emberfeletti, iszonyatos erõnek a megfogalmazása. De mi nagyon jól tudjuk, hogy „az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el…” (1Pt 5,8). Ezzel szemben a mi reménységünk az, hogy „azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa” (1Jn 3,8).

A beteg magányra vágyott, így került a görögök szépségesen szép szigetére, amelynek Kósz a neve. A választás nem véletlen, hanem tudatos. Kósz szigete volt Hippokratész szülõhelye, s itt volt Apolló fiának, Aszklépiosznak a szentélye is. Íme, egy szupertehetséges médiasztárnak ez a posztmodern útja. Vissza a régi istenekhez. A legyõzött pogányság isteneihez. „Szóval elmentem Aszklépioszhoz, a gyógyulás istenéhez, és egyszerre felszakadt belõlem a zokogás… Úgy éreztem, az az út volt az én kálváriám, s itt, a szentély tövében megváltásra leltem.” (113–114. o.) „S akkor tudatosult bennem, hogy az egyetlen esélyem az emberi életre: a hit.” S itt már csatlakozik Aszklépioszhoz a zsidó tradíció, buddhizmus, hinduizmus, s megszületik a „földönfutóknál hatalmasabb erõben való bizakodás”. Ez egy metafizikai õserõ: „…ha már valóságos dolgok nem segítettek rajtam.”

Két asszony is eszünkbe juthat a Bibliából, mindkettejüknek a Jézussal kapcsolatos, különös története János evangéliumából ismerhetõ meg. A samáriai asszony az elsõ. Jákob kútjánál délben találkozik Jézussal, s megtapasztalja, hogy az Úr számára azonnal nyitott könyv az õ zûrös élete: Jézus tudja, hogy neki öt férje volt, ám akivel akkor élt, nem az. Jézus mégis nagyon szépen, kedvesen, szeretettel beszél vele. „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom!, te kértél volna tõle, és õ adott volna neked élõ vizet.” (Jn 4,10) Jézus a Krisztus mivoltát éppen a samáriai asszony elõtt tárja fel: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4,26) Tisztában van vele, hogy ennek az asszonynak nagyobb szüksége van a megváltásra, mint a magukat igaznak hívõ farizeusoknak. „Ha ismernéd…” Ha valaki elõtt tisztán és igazán lehet a bûnbánat könnyeit sírni, az nem más, mint az Úr Jézus Krisztus. „Ha ismernéd…”

A másik asszonyt házasságtörésen kapták rajta. Az ítész farizeusok a mózesi törvények értelmében (tradíció) megköveznék ezt a parázna nõt. De hátha még fel lehet használni Jézus ellen, gondolják, ezért elébe cipelik, hogy lássák, hajlandó-e a szent tradíciót betartani ez a názáreti, vagy leleplezik veszedelmes liberalizmusát. „Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?” (Jn 8,5) Jézus csendben várt, és az ujjával írogatott a földre. Az újabb unszolásra ennyit mondott: „Aki bûntelen közületek, az vessen rá elõször követ.” (Jn 8,7) S tovább írt a földre. A bûnös asszony körül kitisztult a levegõ. Kettesben maradtak Jézussal. Jézus kérdése kijelentés, amikor már nem lát senkit a hangoskodó vádlók közül: „Senki sem ítél el téged?” „Senki, Uram!” – felelte az asszony. Jézus pedig ezt mondta neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,10–11)

Aszklépiosz néma bálvány. Lehet, hogy a szentélye körül szép a táj. Az Úr Jézus szólt, és újra szól. S a táj talán nem annyira szép, mint a hellén világé, de a golgotai kereszt a megbocsátás és az üdvösség jele.

Ribár János

::Nyomtatható változat::