A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Menj, és nézd meg, hogy jól vannak-e testvéreid…” – mondja az öreg Jákób elkényeztetett fiának, Józsefnek, s ezzel kezdetét veszi a Szentírás egyik legszövevényesebb, számtalan értelmezési lehetőséget magában rejtő története, mely nem véletlenül ihletett meg oly sok tudóst, művészt az elmúlt évszázadokban.

Jákób elküldi Józsefet, ezt az addig még a széltől is óvott, otthon ülő, drága, színes ruhákba öltöztetett ficsúrt, hogy ellenőrizze testvéreit, akikről – mint tudjuk – korábban általában „rossz híreket vitt apjának”, és akiket álomlátásaival bosszantott, melyek mind az ő rendkívüliségét voltak hivatva illusztrálni.

Menj, és nézz körül a világban, hagyd el megszokott környezeted, szerezz tapasztalatokat, próbáld ki magad! – Jákób nem sejtette, hogy kedves fiának elküldésével ilyen kalandsorozatot indít el, melyben Isten kegyelmének megtapasztalása, a hit cselekedeteinek megnyilvánulása az elkényeztetett ficsúrt komoly államférfivá, népének megmentőjévé teszi.

Nem szándékom részletesen felidézni József történetét, különösen nem szándékom valamiféle bibliamagyarázattal előállni. Tudjuk, hogy József története nemcsak a zsidóság, hanem a keresztény írásmagyarázat számára is kulcsfontosságú, a motivikus analógiák okán a Megváltó egyik legfontosabb előképét láthatjuk benne; ugyanakkor Józsefet – Ábrahámhoz hasonlóan – az iszlám is prófétaként tiszteli.

József bibliai alakját vizsgálva azonban könnyű dolga van a világi embernek: a négyezer éves história főszereplője fontos személyisége az ókor történetének. Államszervezési, gazdaságpolitikai meglátásai ma is korszerűek: a gazdasági ciklusok – a hét szűk és hét bő esztendő – felismerése a gazdaságelméleti szakirodalom máig fontos alapvetése. Az átalányadózás – a termés húsz százalékának az egyiptomiak számára kötelezővé tett leadása – napjaink gazdaságpolitikájának egyik slágertémája. A közraktározás kérdése is aktuális probléma – gondoljunk csak a hazánkban felhalmozódott búza viszontagságos sorsára vagy az Európai Unió országaiban megtermelt, de el nem adott vajkészletekre. A korszerű államvezetésnek pedig máig alfája és ómegája, hogy a közös célok érdekében tevékenykedő polgár a hatalom szempontjából is értékesebb, mint leigázott, megfélemlített párja.

Engedjék hát meg, hogy az öregedő Jákób tanácsát és a legnemesebb protestáns hagyományokat követve mi is kilépjünk gyülekezeteink, testvéri, keresztény környezetünk megszokott kereteiből, és nézzük meg, hogy jól vannak-e testvéreink, polgár-, honfi- és embertársaink.

Ha az ember öt éven át külföldön él, megtanulja egy kicsit kívülről szemlélni saját hazáját. Hazatérve aztán csodálkozik, próbál visszaszokni, és igyekszik úgy alakítani az igényeit, hogy észlelje ugyan a hazai visszásságokat, de mégse rontsa el folyamatosan a kedélyállapotát. Németországból és Svájcból jőve a visszaszokás gondjai elsősorban a rend fogalma köré csoportosulnak.

Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a rend fontosságát elnagyolni, a hagyományos pannon derű és egy totálisan félreértett modern lazaság jegyében – olykor még becsmérlően is nyilatkozni a németes precizitásról és a helvét rendszeretetről.

Van persze valami rokonszenves is ebben a hazai rendetlenségben, a hetvenes, nyolcvanas években pedig kifejezetten jól jött, hogy ez a mentalitás kezdte áthatni a kommunista rendszert is: ebből lett a németek által azóta is emlegetett gulyáskommunizmus. Na de manapság?

Ha hazajövünk, és megnézzük, hogy jól élnek-e együtt testvéreink a saját hazánkban, akkor azért csak elcsodálkozunk azon, hogy életveszélyes tempóban lehet motorozni útjainkon, hogy egy fiatal rendőr életét kioltó popénekes a börtön helyett különböző show-műsorokban ül, hogy soha sem fog pontosan kiderülni, ki és mennyi pénzt lopott a K&H-botrányban, vagy hogy büntetlenül lehet hatalmas villákat építeni természetvédelmi területen. Ezek csak apró, kiragadott példák, de mint cseppben a tenger, bennük van mindaz, ami az együttélést megnehezíti.

A rengeteg kéregető, az aluljáróban hullámpapíron alvó ember látványa is azt mutatja, hogy tizenöt évvel a rendszerváltozás után sincs rendben a szociális, egészségügyi ellátás – és tudjuk, hogy ez csak a jéghegy csúcsa.

Azt sem érteni pontosan, hogy makroszinten az államháztartási hiány előrejelzése miért nincs köszönőviszonyban sem a valósággal. Mi ez, ha nem rendetlenség?

Gazdasági állapotainkat mindenki a saját tapasztalatai alapján tudja a legjobban értékelni. Egy kérdést azonban valószínűleg közfelkiáltással is feltehetünk: Hol vagy, József? Megkérdezhetnénk tőle, hogy most épp a hét szűk vagy a hét bő esztendő időszakát éljük-e. Lendületben, avagy válságban van-e épp az ország, mert ez bizony még a tapasztalt újságolvasó számára sem derül ki mostanság világosan. Vannak-e még tartalékaink a nagy mennyiségű búzán kívül? Az állami intézményekben elrendelt úgynevezett maradványképzési kötelezettség az ésszerű takarékosság jegyében a jövő záloga-e, vagy csupán szorult helyzetünk kényszerű, pillanatnyi megoldása? Megtudakolhatnánk azt is, hogy az egyházi intézményeket érintő költségvetési megvonások miként viszonyulnak az államvezetési bölcsességhez. És ne felejtsük el a legfőbb kérdést: mit kellene tennünk annak érdekében, hogy a jelenleginél sokkal szélesebb körben világossá váljék: a hit dolga és a tettek minősége szorosan összefüggenek egymással.

Legnemesebb protestáns hagyományaink egyike az a lutheri gondolat, hogy a mindennapi munka mindenkinek a maga személyes hitvallása. József tetteinek forrása az isteni kegyelembe vetett hite volt, idegenként csak úgy lehetett sikeres, hogy tettei minősítették a hitét. Nem várhatjuk, csupán remélhetjük, hogy hit és tett összefüggését mindenki a maga számára is felismeri.

Nem állíthatjuk persze, hogy hit nélkül kizárt a nemes cselekedet. De azt igenis bátran elmondhatjuk, hogy a hit által inspirált tett általában azok javára is szolgál, akik maguk esetleg nem hisznek. Ilyen értelemben tehát az ideológiailag semleges állam is érdekelt abban, hogy a hit cselekedetei javítsanak a közjó állapotán.

Nem kell messzire mennünk, hogy az összefüggést a mai Magyarországon is felfedezzük. Elég megnéznünk, hogy az egyházi iskolákban mennyivel kevesebb gyerek lesz kábítószerfüggő, vagy hogy a felvételi statisztikákban hol állnak az egyházi középiskolák. Nem ideológiai, hanem gyakorlati érveink vannak tehát minden olyan elképzeléssel szemben, amelyek az egyházi intézmények térnyerését szándékoznak akadályozni.

Egyik legfontosabb németországi tapasztalatom, hogy az európai szociáldemokrácia és liberalizmus már réges-rég tudomásul vette és meg is becsüli, hogy a keresztény egyházak a közjó gyarapításának fontos szereplői. Üdvös lenne, ha ez a felismerés itthon is megérne.

Nemrég a Külügyminisztérium egyik igen felelősségteljes beosztásban dolgozó adminisztratív munkatársa – aki evangélikus egyháztag is – mondta el nekem, hogy egyik felettese megkérdezte tőle: hogy lehetséges az, hogy ilyen nagy figyelemmel, hiba nélkül, ugyanakkor derűvel képes évtizedek óta mindenki megelégedésére dolgozni? Szerény protestáns testvérünk csak mosolygott és hallgatott. Hálát adott hitéért, mely képessé tette őt a kiváló munkára. Lehet azonban, hogy – tekintettel a körülményekre – a jövőben nem elég a mosoly és a hallgatás. Nem hivalkodóan, csak szerényen és tárgyszerűen a világi hatalmak és a szélesebb – ha tetszik, pogány – közvélemény számára is érdemes megvilágítani hit és tett összefüggését. Szerényen, tárgyszerűen, halkan, de határozottan. Nem felsőbbrendűséget sugallva, nem hivalkodóan, de öntudatosan.

De nézzünk egy kicsit a határainkon túlra. Nézzük meg, jól vannak-e ott testvéreink, elsősorban a magyarok.

Mindnyájan tudjuk, hogy a reformáció meghatározó szerepet játszott nemzetté válásunkban. Protestáns egyházainknak tehát fokozott felelősségük is van a nemzeti összetartozás érzésének erősítésében. Legyünk reálisak: nem könnyű manapság ezt a felelősséget komolyan venni. Közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy a nemzeti összetartozás eszméje – egyébként csakúgy, mint a kereszténységé – a megkérdezetteknek legfeljebb ötven százaléka számára vonzó vagy legalábbis nem taszító érték.

Szomorú tapasztalata volt a határon túli magyarok állampolgárságáról tartott népszavazásnak, hogy a szavazásra jogosultak többsége nem is tartotta fontosnak a feltett kérdést, a szavazók között pedig csupán kis többsége volt a támogatóknak.

Ilyen körülmények között nem meglepő, csak szomorú, hogy a magukat felelősnek tekintő politikusok között is voltak, akik a nemre buzdítottak.

Az „eredmény” közismert: a határon túli magyarság csalódottsága, haragja érthető. Érthető ott, ahol a közelgő európai uniós tagság okán a magyar állampolgárságnak inkább gesztusértéke lett volna, de még inkább érthető ott, ahol az egzisztenciális kiszolgáltatottság mindennapos atrocitásokban is megnyilvánul: a Délvidéken.

Pörölhetünk és háboroghatunk mi is, de azért – nem mentségeket keresve – halkan meg kell kérdeznünk: vajon nem vétkeztek-e azok is, akik kikényszerítették a népszavazás kiírását? Kezdeményezésük nem ahhoz hasonlatos-e, mintha egy lázas beteg gyerektől kérdeznénk meg november végén, hogy szeretne-e a Balatonban fürödni, ahelyett hogy július közepén kérdeznénk meg ugyanezt egy egészségestől?

Németországban és Svájcban is meglepett a tapasztalat, hogy a magyar egyesületek döntő többségének vezetősége erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarokból áll. Leginkább olyanokból, akik 1990 óta hagyták el a szülőföldjüket. Szomorú, de a történtek nyomán érthető, hogy ha a szülőföldön maradás kilátástalanná válik, akkor az anyaországon átlépve keresik boldogulásukat tehetséges, jól képzett honfitársaink.

A tények rögzítése fontos, de a kesergéssel nem jutunk semmire. Svájcban, a német, francia, olasz és rétoromán tagoltság okán – és a sok bevándorló miatt is – akaratnemzetről beszélnek, melyet a sorsközösség tudata és a közös érdekek tartanak össze.

A mi nemzettudatunknak talán nagyobb az érzelmi töltése; a sorsközösség tudata és a gyakorlati érdekek iránti fogékonyságunk sajnos mintha gyengébb lenne. Pedig a mai modern világban – ezt tudomásul kell vennünk – a gyakorlati haszon fontos, gyakran túl fontos szempont.

A magyar–magyar viszonylatban kialakuló gazdasági kapcsolatok, kölcsönös befektetések nem pótolhatják ugyan a klasszikus értelemben vett nemzeti szolidaritást, de segíthetnek határon túli testvéreinknek bekapcsolódni a közös gazdasági vérkeringésbe, ami távlatokat ad a szülőföldön maradásnak is. A sorsközösség pedig a közös történelem tudatosításával erősíthető: nem a sérelmi politikán alapuló árvalányhajas magyarkodással, mert ez csak arra jó, hogy könnyes szemmel nézzük a Budapesten terítőket áruló széki asszonyokat. A közös múlt tudatában és a közös jövő reményében egyenrangú partnerként kezelve egymást jutunk csak előbbre. Budapestről nem kegyet gyakorolva, Kolozsvárról pedig nem – az évtizedes elszakítottság okán – többletjogokat követelve.

Egyházaink komolyan veszik nemzetpolitikai felelősségüket, sokszor olyan feladatokat is magukra vállalva, amelyek inkább az állam hatáskörébe tartoznának. Az előbb feltett kérdést ebben az összefüggésben újra megfogalmazhatnánk: Hol vagy, József?

A zsidó–magyar sorsközösség közismert motívuma a magyar eszmetörténetnek. Óvatosan kell persze bánni a párhuzammal, de a népét kisebbségi helyzetben is intakt állapotban megőrizni tudó államférfinak biztosan lennének javaslatai mai helyzetünkben.

Tovább tágítva testvéreink körét, ismét szomorú kötelességünk felidézni az elmúlt év decemberét. A határon túli magyarság iránti szolidaritás érzését egy csapásra háttérbe szorította a délkelet-ázsiai szökőár borzalma. Mit kezdjünk e végzetes természeti jelenségekkel, az afganisztáni földrengéssel, felhőszakadásokkal, árvizekkel – akár a tengeren túl, akár a Székelyföldön vagy a Tisza mentén?

Az augusztusi esőzések nyomán három napig áram- és vízellátás nélkül maradt az egyik legelegánsabb svájci üdülőhely, ami mindennél jobban mutatja, hogy milyen kiszolgáltatottá válhat a magát mindenre képesnek tartó, felvilágosult, civilizált ember. Vajon nem ezekben a helyzetekben derül ki igazán, hogy a tett ereje véges a hit ereje vagy legalábbis vigasza nélkül?

Baptista testvéreink segélyszervezete és főleg a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet emberfeletti munkája láttán tudatosulhat bennünk az embertársaink iránt viselendő egyetemes felelősség.

Legutóbb, pakisztáni bevetésük kapcsán láthattuk, hogy a bajban miképpen veszíti el jelentőségét a „kultúrák harca”, hogy miként segíti a keresztény orvos és ápoló a földrengéstől sújtott muzulmánokat. A bibliai József, a mohamedánok által is tisztelt próféta ilyenkor minden bizonnyal ott van közöttük. A világpolitika hírei hallatán – szóljanak azok akár az iráni fegyverkezésről, akár a palesztin menekülttáborokat ért támadásokról vagy Törökország esetleges európai uniós tagságáról – csak reménykedni tudunk, hogy muzulmánok, zsidók és keresztények, ha nem is testvéri szeretetben, de legalább egymást tolerálva együtt tudnak élni egymással. Még akkor is, ha József sírját Nabluszban, a bibliai Sikemben 2000-ben radikális palesztinok lerombolták…

József története tele van cselszövéssel, kísértéssel, emberi gyarlósággal. A történet szereplői olyanok, mint mi: hiúak, esendők, kevélyek és intrikusok, többé vagy kevésbé tehetségesek, ravaszak vagy épp kegyesek. Együttélésre vannak ítélve, el kell viselniük egymást. El kell fogadniuk egymást olyannak, amilyenek, mert közös a felelősségük Jákób nemzetségének fennmaradásáért, ami által egymásért is felelősséget viselnek. Ezt a közös felelősséget tudatosítva érdemes nekünk is alakítanunk a magunk és testvéreink sorsát, egymáshoz való viszonyunkat országon belül, a nemzeti közösségben és világszerte.

A közösen viselt felelősség a közjó, a közrend alapja, a gazdasági felemelkedés záloga, a természeti csapások, a globális kihívások leküzdésének egyetlen lehetséges módja.

„Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa” (1Móz 50,20) – Józsefnek ez a mondata biztonságot és egyben könnyedséget adhat lépteinknek. Bizonyosságot abban, hogy sosem vagyunk egyedül!

::Nyomtatható változat::