Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Nem feltétlenül értek egyet azzal a magvas megállapítással, hogy a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. Ennek ellenére nincs az a zsurnaliszta, aki ne örülne annak, ha a műfaji korlátokat „áthágva” egy szubjektív, valóban személyes hangú írást vethet papírra. Így születhetett meg az idei ökumenikus keresztény könnyűzenei fesztiválról, ismertebb nevén a Jubálról szóló írás, az Egy első (ju)bálozó feljegyzései.

Tudom, egy hölgy korát nem illik megkérdezni, elöljáróban mégis úgy érzem, hogy meg kell jegyeznem: krisztusi korban vagyok. Elég idős tehát ahhoz, hogy (sajnálatos módon) egyre több kisgyerek már ne sziával, hanem hangos csókolommal köszönjön nekem az utcán, viszont még elég fiatal ahhoz, hogy lelkesen rajongjak a keresztény könnyűzenéért. Ezért tehát október 30-án délelőtt örömmel és egy első (ju)bálozó lelkesedésével indultam a gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központba.

A kultúrház ajtaján ugyan a Jubálra hívogató plakátot nem lehetett látni, és a hangszóróból sem az éppen fellépő együttes zenéje hallatszott, de az érkező csalódottsága csökkenhetett, amikor az épületbe lépve a regisztrációs asztalnál kedves lányok mosolyogtak rá. A fellépőknek kék karszalagot adtak, a gyermekmegőrzőbe terelt csemetéknek sárgát. Azok pedig, akik támogatni szerették volna a rendezvényt, négyszáz forintért narancssárga színű karszalagot vehettek maguknak. Ezenkívül az előtérben még három asztal állt, amelyeknél keresztény tartalmú kazetták, cédék és könyvek közül válogathattak az érdeklődők.

A tizenhatodik alkalommal megrendezett Jubál keresztény könnyűzenei fesztivál az emeleti teremben zajlott. Az első fellépő a Nem Adom Fel együttes volt. A csapatnak – amely olyan felnőtt értelmi fogyatékosokból áll, akikhez profi zenészek is csatlakoztak – sikerült nagyon jó hangulatot teremtenie a kis létszámú közönség előtt. Amint azt a formáció egyik tagja megjegyezte: „Látjátok, alakul ez, nem kell ehhez olyan nagy tömeg!” És a dolog valóban alakult.

Déli tizenkét órától este tízig félórás váltásban, szünet nélkül követték egymást a különböző felekezethez tartozó, eltérő zenei stílust képviselő zenekarok – szám szerint tizenöt.

Talán ez volt az egyedüli dolog, ami árnyékot vetett e maratoni örömzenélésre. Aki akart, természetesen bármikor kimehetett éhségét vagy szomjúságát csillapítani, és engedhetett a természet hívó szavának, mégis, este fél hat felé nyomasztó teherként nehezedett az emberre az a tény, hogy a teremben nincs kielégítően megoldva a szellőzés, és az emberek számának növekedésével egyenes arányban csökkent a belélegezhető friss levegő. Ezzel együtt meggondolandó volt, hogy valaki kimenjen-e a teremből, vagy sem, hiszen ezzel azt „kockáztatta”, hogy nem hallja az éppen szereplők produkcióját. (Az előtérben kora délutánig működött még ugyan egy televízió, amelyen keresztül nyomon lehetett követni a fenti nagyteremben zajló eseményeket, de a képláda hamar feladta a harcot, és sötétségbe borult…)

Délután három óra körül már valóban sokan voltak, kicsivel később már a széksorok mellett is álltak az emberek. Többen meg is jegyezték, hogy eddig még soha nem volt ennyi néző, mint most. A találkozó tehát megvalósította tervezett célját: fellépési lehetőséget biztosított az amatőr zenekaroknak, megteremtett egy olyan fórumot, ahol a keresztény könnyűzenei élet képviselői találkozhattak egymással és azokkal, akik ezt a műfajt szeretik, vagy esetleg egy konkrét együttest kedvelnek.

A minden dicséretet megérdemlő szervezők tehát létező igényt elégítettek és elégítenek ki már másfél évtizede.

Egy kívülálló szemével nézve (és fülével hallgatva) a muzsikusok és énekesek mesterségbeli tudása, a produkciók színvonala között akadtak eltérések. Minden előadó esetében azonos volt azonban az őszinte lelkesedés. Örömet lehetett látni mind a színpadon szereplők, mind pedig a közönség soraiban ülők arcán. Túlzás nélkül elmondható, hogy mindenkit fellelkesítettek, lelkileg feltöltöttek és megmozgattak a zenék, a szövegek.

A szereplők szájából elhangzott egy-egy rövid, többnyire csak pár szavas tanúskodás Istenről. Este volt egy hoszszabb ideig tartó bizonyságtétel is, Meláth Attila váci baptista lelkipásztornak a szó szoros és átvitt értelemben is felfrissítő és felrázó igehirdetése. A lelkész 2Kor 5,16–17 alapján tartott rövid igei elmélkedésében a fiatalokat az ő szavaikkal, az ő stílusukban szólította meg, Isten szolgálatára buzdítva őket.

A krónikás nem sokkal ezután azonban sajnos távozni kényszerült, mert úgy érezte, hogy több vizuális és auditív élményt ezen a napon már nem tudna befogadni. A füle még a HÉV-en is zúgott egy ideig – így jár az, aki órákon át olyan helyen ül, ahonnan a színpadot remekül látja ugyan, de túl közel van a hangfalakhoz…

A szíve azonban tele volt örömmel, és elhatározta, hogy jövőre is eljön Gödöllőre, mert teljes mértékben egyetértett azzal, amit egy „rendszeresen jubálozó” fiatal résztvevő így fogalmazott meg: „Olyan jó, amikor ilyen sok fiatal együtt dicséri Istent!”

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::