Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Könnyû neked… címmel a közelmúltban jelent meg Reményik László önéletrajzi írása a Hungarovox Kiadó gondozásában. A szerzõ már nem látóként ismerkedett meg a számítógéppel, és azóta hihetetlen kitartással ír: immár negyedik kötetének a bemutatóját tartották az Angyalföldi Mûvelõdési Házban.

Reményik László születése óta glaukómával küzdött, gyerekkora óta rendszeres látogatója volt a szemklinikáknak. Átélte a teljes látásvesztés borzalmát, majd egy külföldi szemmûtét következtében néhány évre újra visszanyerte látását. Utána végleg elsötétült minden. Ennek már lassan tizenöt éve.

Nemrégiben egy diákcsoporttal beszélgetett, és valaki feltette neki a kérdést: „A látó korszakodból a látáson kívül mit hoznál át a jelenbe?” Percekig tartott, amíg kibökte a választ: semmit se! „Ha az élet bármelyik szeletét veszem alapul, a látásvesztés óta eltelt tizennégy év emberileg tartalmasabb volt a korábbiaknál.”

Hogyan lehetséges ez? Nos, errõl szól a könyv. Reményik nem „lelkizik”, nem önmagát analizálja, csak tárgyilagosan felsorolja a történteket. Hogyan lehet értelmesen, tartalmasan kitölteni a nap huszonnégy óráját úgy, hogy közben vaksötétség veszi körül az embert? Õ barátokat, társakat, szerelmeket talált, hangoskönyveket, zenét hallgatott, és ami a legfurcsább: túrázni kezdett vakvezetõ kutya segítségével. Tavaly azt tûzte ki célul, hogy egy év alatt kétezer kilométert fog gyalogolni. Kétezer-hatszáz lett belõle. Hogy mennyi ez? A Budapest–Párizs–Madrid távolság.

A könyvet olvasva apránként tárulnak elénk a nem látók problémái, és rá kell jönnünk, hogy a lényegi kérdéseik nem különböznek a mieinktõl. Értelmes célt és társat, társakat kell találnunk. A hogyan pedig csakis a belsõ látástól függ. „Akinek van kellõ akaratereje, önmagába vetett tántoríthatatlan hite, na és persze némi szerencséje is… az egész biztosan jól fogja érezni magát a bõrében” – vallja a szerzõ.

Ám ahhoz, hogy ezt a tanulságot mi is leszûrhessük, át kell rágnunk magunkat a még látó korszak kirándulásainak százoldalas, gyengécske, humoroskodó leírásán, és bele kell nyugodnunk, hogy a stílus bizony ugyancsak hullámzik. A szemmûtétek leírásánál már csak néha szeretne jópofáskodni, a valódi fájdalmak és félelmek hitelesebbé csiszolják a kifejezésmódot. A kevesebb több lett volna. Kár érte, csak használt volna a könyvnek, ha egy jó szerkesztõ kezébe kerül a kézirat. Mindazonáltal mégis azt hiszem, többet profitáltam a mondanivaló értékeibõl, mint amennyit boszszankodtam a terjengõsségen és stílustalanságon.

Jánosi Vali

::Nyomtatható változat::