Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Evangélikus egyházunk gyülekezetei hatévenként választják meg – a püspökök kivételével – a különböző (országos, kerületi, megyei, gyülekezeti) szintű tisztségviselőiket: az elnökségeket, presbitériumokat és néhány helyen a képviselő-testületet is. Régóta így van ez, mégis számos problémával kell szembesülnünk most is, amikor Kr. u. 2006-ban újra gyakorolnunk kell az egyházjogot. S persze elgondolkodunk: hogyan is lehetett ez Jézus idején vagy az apostolok korában? Hiszen Jézus is választott, amikor személyesen hívta el tanítványait. Választott, amikor megállt a vámszedőasztal mellett, és egy Lévi (Máté) nevű hivatalnokot felszólított: „Kövess engem!” Névrokonának evangéliumából tudjuk (Mt 9,9 kk.), hogy Máté azonnal engedett a felszólításnak. Mert Jézus választása elhívás: „Így szólt hozzájuk: »Jöjjetek énutánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.«” (Mt 4,18 kk. és párhuzamos helyek)

A Názáreti határozottan kijelenti (Jn 15,16): „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek…” (A folytatás is fontos, de itt most másra koncentrálunk.) Elhívás, kiválasztás, választás – erre épül az egyház fogalma: a görög szó (ekklészia), amelyből a magyar eklézsia származik, eredetileg „kihívottakat” jelent. Ez Jézus választása!

Egy másik választási történetről már az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk: Júdás szomorú tette (árulása és önbüntetése) után megüresedett egy hely az apostoli közösségben. A feltámadott által rehabilitált tanítványi közösség tizenegy főre csökkent. Tudjuk, hogy Jeruzsálemben ekkor már „mintegy százhúsz fős” az első gyülekezet, és a megüresedett helyre két jelölt volt: József, akit Jusztusz melléknévvel Barsabásnak is neveztek, valamint Mátyás.

Nem a választás módja, a sorsvetés a lényeg, hanem az, hogy ez Isten színe előtt történt! A „választási eljárást” közös imádság előzte meg. Ma is csak így lehet jól előkészíteni a választásokat! A jó előkészítés pedig azért nagyon fontos, mert a választás több alkalmas jelölt közül történik. Vajon Józsefnek miképpen esett, hogy a választás nem reá esett? Esetleg más feladatot kapott? Ne találgassunk! A lényeg, hogy a zsinati törvényeink szerint előírt tisztújítást mi is igei érintettséggel és imádkozó lelkülettel bonyolítsuk le gyülekezetünkben, illetőleg egyházunk erre hivatott testületeiben. Csak így védhetjük ki a választásokban rejlő veszélyeket. Mert azért az egyházi tisztújításnak is vannak, lehetnek veszélyei. Hadd utaljak ezek közül most a két legfőbbre és lehetséges következményeikre.

Az egyik veszélyforrás, ha túl kevesen vállalják a jelöltséget; a másik ennek az ellenkezője.

Vannak, akik félnek a megmérettetéstől. Vagy szoronganak a feladattól, vagy lelki lustaságból mondanak nemet. De találkozhatunk hitbeli gőggel is, amikor valaki – úgymond – közösségének „lelki színvonala” miatt hárítja el a felkérést…

Természetesen mindenkinek személy szerint kell eldöntenie a feladatra meghívó, azaz a jelölés elfogadása iránt tudakozódó kérdés után, hogy igent mond-e vagy nemet. Arra nincs általánosítható recept, hogy mikor szabad igent vagy nemet mondani, de talán egyszerűsíti és megkönnyíti a döntést, ha a megszólított (imádságos háttérből megszólított) megvizsgálja, hogy mit is jelent az a szolgálat, amelyre őt jelölni kívánják.

Mindenkinek személy szerint Isten színe előtt kell mérlegelnie, imádságban átgondolnia, hogy az elkövetkező hat esztendőben képes lesz-e – Deo volente (ha Isten is úgy akarja) – „betölteni” a szolgálatot! Nem az a kérdés, hogy van-e kedvem, hanem egyedül és kizárólag az a kérdés: van-e módom a szolgálatot „betölteni”?

A másik nemkívánatos helyzet, ha túl sok a jelölt. Ilyen esetekben leselkedik a közösségekre a „korinthusi veszély”, hogy tudniillik csoportokra szakad a gyülekezet. Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott első leveléből tudjuk, hogy a „pártoskodások” mennyire megviselték a gyülekezetet, de a gyülekezetalapító apostolt is! (Vö. 1Kor 1,10 kk.) Pál szinte felkiált, hogy „viszálykodások vannak közöttetek”. A viszálykodás azért is nagy baj, mert az ige meghallását veszélyezteti. S ha veszélybe kerül az ige meghallása, akkor veszélybe kerülhet a hitélet, végső soron az üdvösség.

Lám, a „választás” keresztény közösségekben sem veszélytelen dolog. Lényege abban a kísértésben van, hogy ki-ki esetleg több akar lenni, és ezért nem alázattal, hanem indulattal vesz részt a folyamatban. Nagyon megszívlelendő tehát az, amit Pál apostol a filippibelieknek ír: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2,3–4)

Végezetül még egy fontos megjegyzés. Ha már úgy alakult egyházi életünk, hogy nálunk is a „demokrácia jogi kerete” adatott (azaz mindent a többség dönt el), akkor ne a közgyűlések után – az utcán, távoztunkban – zsörtölődjünk, morogjunk, hanem a voksolást megelőzően legyen bátorságunk – imádkozó hitből fakadó lelki meggyőződéssel – a közösség előtt nyíltan elmondani a véleményünket. S mivel ez a demokratikus jogi keret adatott, alázatosan el kell tudnunk fogadni, ha a többség másképpen gondolkodik, mint mi. A választás iskolája az alázat iskolája is – Jézus Krisztus által és segítségével.

Ribár János

::Nyomtatható változat::