Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Aki makacsul hisz abban, hogy szükség van a munkájára, mindig talál magának tennivalót. Minden nekigyürkőzés, megújulás kísérlet…” – jegyeztem fel szavait, amikor hetvenkét éves korában Elmenőben című, egész estét betöltő előadóestjére készült. A maga szerkesztette műsorban férjének, Jékely Zoltánnak, illetve Rákos Sándornak az élettől búcsúzó verseit szólaltatta meg a Várszínházban.

Többször előfordult, hogy a bemutató előtt néhány nappal feljött hozzánk, hogy édesanyámmal részleteket hallgassunk meg a műsorából, és mondjunk véleményt róla. Ilyenkor próbálta a színpadi beállást, mozgást, hangmagasságot. „Kritizáljatok!” – kérte, de csak köszönetet mondhattunk a csodálatos, „rendkívüli” élményért. Csodálatos volt, ahogy ízelgette a szavakat, figyelt a sorok zeneiségére. „Nem lesz azért sok egész este élettől búcsúzó verseket mondani a két kitűnő költőtől?” – kérdezte tőle édesanyám. „Erre én is gondoltam, mert az emberek félnek a haláltól, még az öregségtől is, de hát ez az életnek része. Persze vigyáztam, hogy ne legyen túl komor az est. Jékelynek néhány verse kifejezetten derűs” – válaszolta szokott kedves mosolyával, és mindjárt el is mondta az egyik verset… A műsor feledhetetlen volt.

Hetvenhárom évesen még elutazott Dél-Amerikába, hogy élete legszebb műsorait, tudása legjavát ott is továbbadja. Hite, Erdélyből hozott magyarsága erre kötelezte. Élménydús beszámolóira sokáig emlékezünk. A távoli világ magyarjainak szeretete csak fokozta erejét, hogy folytassa szívet-lelket gyönyörködtető művészetét. (Kétségtelen, hogy az utóbbi időben értéket kevésbé ismerő és mentő kulturális életünkben nem kapta meg az őt megillető helyet.)

Megható volt újra színpadon látni 2002-ben az Evangélium Színházban. Madách Mózes című drámájában – Jókhebéd szerepében – néhány feledhetetlen estére Udvaros Béla rendező hozta vissza a Kossuth-díjas érdemes művészt a színház világába…

Erdély marosújvári születésű kései nagyasszonya már 1942-ben – a kolozsvári magyar evangélikus egyházközség Reményik Sándor-emlékestjén – olyan nagyságokkal együtt lépett fel, mint Bánffy Miklós, Makkai Sándor, Tamási Áron vagy Tompa László. Korábban pedig Marosvásárhelyen mint a Kemény Zsigmond Társaság 1941-ben rendes taggá választott előadóművésze tartott önálló estet. 1947-ben települt át két gyermekével Budapestre; kolozsvári búcsúestjét kétszer is meg kellett ismételnie. Az új otthon megteremtése előtt még egy somogyi előadókörútra indult szeretett apósával, Áprily Lajossal; Patakra is ellátogattak. A sárospataki Fáy András Társaság irodalmi estjének sikere, gyönyörű kritikája adott neki erőt, hogy továbbadja a Székelyföldről hozott, szívében-lelkében élő, olthatatlan lángot, hitet – az elkövetkező ötvenes években is.

Haláláig ezt tette. Nyolcvanöt éves korában, január 23-án hunyt el. „Elmenőben” két gyermeke, nyolc unokája, nyolc dédunokája és férje, Jékely Zoltán soraival búcsúzunk Jancsó Adrienne-től olvasóink nevében is: „Ha por vagyok, hát por: de robbanó! / Nem tűnök el a földről, mint a hó…”

Schelken Pálma

::Nyomtatható változat::