Keresztutak

Készülünk a nők 2006. évi világimanapjára 4.

Hozzászólás a cikkhez

A nők 2006. évi, március 3-án megrendezendő világimanapjára készülve ezúttal Dél-Afrika jelenéről szólunk.

Már a január 29-i számban megjelent beköszöntő írás olvastán is feltűnhetett, hogy milyen nagy hatással volt e sorok írójára a közmondás: „A sima tavakból is krokodilok leskelődnek.” Ez alkalommal azokról a nehézségekről szólok, amelyek az elmúlt skegyetlen évek hordalékaként Dél-Afrikában ma is tovább élnek a simának látszó víztükör alatt; nem tűntek el nyomtalanul a nép életéből.

Mik a mai problémák? Szegénység és elmaradottság, óriási munkanélküliség, az asszonyokra nehezedő súlyos terhek (sokszor ők a család fenntartói, ők veszik át a távoli munkahelyeken dolgozó férfiak feladatait is). De talán a legnagyobb veszélyt a rohamosan terjedő AIDS-betegség jelenti, amely az elmaradottság és a tudatlanság, illetve sokszor az asszonyok ellen elkövetett erőszak révén szedi áldozatait. Az AIDS egész Afrikát érinti, de ebben az országban kiváltképpen jelen van, milliók fertőződtek már meg; a betegség vidéken a legfenyegetőbb. A gyilkos kór elsősorban a munkaképes családfenntartó réteget sújtja. Az öregek egyszerűen nem tudják kinek átadni tudásukat, a munkavégzésre, a gyermeknevelésre vonatkozó tapasztalataikat, mert a középgeneráció szinte kihalt. A gyermekek nevelése, gondozása a nagyszülők feladata lett.

A múlt sebei sem gyógyultak még be egészen. Az apartheid ideje alatt a férfiakat elhurcolták, asszonyok és gyerekek szenvedtek lágerekben, sok ezren pusztultak el erőszakos halállal, családok váltak csonkává. Ahogy a múlt szenvedései a mi népünk életében is elevenen élnek még, a dél-afrikaiak is emlékeznek az apartheid időszakában elszenvedett megaláztatásokra és a borzalmakra. 1960. március 21-én Sharpeville körzetben a rendőrség tüzet nyitott mintegy háromszáz fekete tüntetőre; hatvankilencen meghaltak. Ennek emlékére március 21-e az emberi jogok napja – munkaszüneti nap – az országban, a vérengzés helyszínén pedig 2002-ben emlékművet állítottak.

Az apartheid idején három és fél millió afrikait űztek el erőszakkal lakhelyéről, rezervátumokban kellett élniük. Közülük a legtöbben elvesztették munkájukat is. Elszakadtak szomszédaiktól, gyülekezetek templomai pusztultak el, családok bomlottak fel.

A ’94-es szabad választások után a jóvátételi misszió, melynek vezetője Desmond Tutu anglikán érsek volt, segített a dél-afrikaiaknak, hogy a sok veszteség és sérelem után talpra tudjanak állni, meg tudjanak bocsátani, és újat tudjanak kezdeni.

A kormányzat a lakosság szociális elmaradottságán próbál javítani. Nelson Mandela kormányzása idején és a demokrácia első tíz éve alatt több mint másfél millió új házat építettek a szegények számára. Elektromos áramot és egészséges ivóvizet kaptak a települések. A fordulat előtt a lakosság 50%-a nem jutott hozzá ezekhez, ma már azonban a népesség 85%-ának jut tiszta ivóvíz. Óriási felelősség hárul az egészségügyre. A felvilágosító munka, a betegek táplálása, gyógyszerrel való ellátása az egyik legfontosabb feladat. Sajnos a változás óta az orvosok és más egészségügyi dolgozók tömegesen hagyják el az országot. Megszületett viszont az emberi jogok törvénye, amely szerint az emberi méltóság megköveteli a szabadságot, az egyenlőséget, az ingatlanhoz, a biztonságos otthonhoz való jogot.

Reméljük, hogy a simának tűnő víztükör alól egyszer eltűnnek a veszélyes „krokodilok”.

Keveháziné Czégényi Klára

::Nyomtatható változat::