Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A címben olvasható gondolattal búcsúzott Wittenberg városában Melanchthon az óriás küzdőtárs temetésekor. A reformáció tüzes harci szekerét 1546 elején a császári és pápás hatalom kettős szorítása akarta feltartóztatni, amikor Luthert két főúri testvér viszályának békítésekor elragadta a váratlan halál.

Mielőtt felidéznénk az eislebeni eseményeket, figyeljünk fel reformátorunk élete utolsó napjainak mintegy testamentumként ránk hagyott hármas üzenetére. Utolsó útján küldetésnek tekintette a Mansfeld grófok üzleti ügyeinek elrendezését – nem véletlenül ostorozta annyiszor korának betegségét, a pénzimádatot. Az emberi együttélés másik rákfenéjének a gyűlölködést tartotta, ezért akarta a vetélkedő felek békítésével a kiengesztelődést szolgálni. Amikor pedig körülnézett egyházának kavargó, sokszínű palettáján és fellépett az útba eső hallei dómnak, majd az eislebeni András-templomnak a szószékére, mintegy utolsó üzenetként azt a meggyőződését hagyta ránk, hogy amint soha nincs emberi test betegség nélkül, úgy soha nem lesz „tiszta egyház” bűn nélkül. Ezért hirdette mindkét templom utolsó prédikációiban a rajongás és kétségbeesés felváltva jelentkező kísértése helyett az egyszerű, gyermeki Krisztus-hitet.

A 63 éves Luthert 1546 első heteiben több betegség is legyengítette. Többször kiújultak hólyagkőbántalmai, légzési nehézségek kínozták, reggelente sokszor szédült. Felesége és környezete sem ajánlotta, hogy télvíz idején útra keljen a Mansfeld grófok békítése ügyében. Ő azonban kitartott elhatározása mellett. Melanchthon azzal az áldáskívánsággal bocsátotta útjára, hogy Isten angyala, aki egykor Jákób ősatyát megőrizte az útján, „oltalmazza a mi Luther doktorunkat is”.

A január utolsó hetében útra induló Luthert elkísérte két wittenbergi társa, Coelius és Aurifaber (utóbbi jegyezte fel „asztali beszélgetéseit”), valamint három fia: a húszéves Hans, a tizenöt éves Martin és a tizenhárom esztendős Paul. Halléban a város prédikátora, Justus Jonas is csatlakozott a menethez.

Csak nagy nehezen tudtak átkelni a jégtorlaszoktól kiáradt Saale folyón: a gróf hatvan mansfeldi lovast küldött segítségükre. Luthert keringési gyengeség kerítette hatalmába, rövid időre eszméletét is elvesztette. Ám amikor magához tért, tüstént levelet diktált feleségének. Megnyugtatására azt üzente, hogy állapotában aligha jelentenek majd kísértést a szép asszonyok, de a naumburgi sör biztosan helyreállítja az egészségét…

Szülővárosába, Eislebenbe érkezve ismét rosszullét fogta el, szédült, ájulás környékezte. Kissé magához térve így szólt társainak: „Az ördög mesterkedik velem, így szokta, valahányszor valami nagy munkába kezdek.” A városi jegyző házában szállt meg. E házzal szemben áll az András-templom, itt január 31. és február 15. között négy ízben is hirdette Isten igéjét, és felszentelt két lelkészjelöltet. Életének utolsó prédikációját Máté 11,25–30 igéje alapján testi gyengeséggel küszködve mondta el, és így fejezte be: „Látjátok, azt jelenti elvetni a világ bölcseit, hogy megtanuljuk: ne akarjuk magunkat bölcsnek tartani, hanem fordítsuk el tekintetünket minden magas méltóságtól, és szemünket egyszerűen becsukva Krisztus igéjéhez tartsuk magunkat, hozzá menjünk, ahogyan ő olyan barátságosan hívogat. És mondjuk: egyedül te vagy az én Uram és mesterem, a te tanítványod vagyok. – Ezt és sok mindent kellene még erről az evangéliumi szakaszról mondani, de most túl gyenge vagyok, ezért most legyen elég ennyi…”

Miközben három fiát a mansfeldi rokonokhoz küldte, minden második vagy harmadik napon a kitűzött tárgyalásokat folytatta, de gyengesége miatt ezeken csak egy vagy másfél óráig volt jelen. A nehéz személyi és anyagi kérdések február 15-re elrendeződtek. A két gróf, valamint Luther és Jonas aláírhatták az okmányt a patrónusok jogairól és a grófság lelkészeinek, illetve tanítóinak az illetményeiről. Mivel azonban még ezután is jelentkeztek kisebb-nagyobb problémák, és a grófok viszálya sem zárult le véglegesen, a következő tárgyalást május 2-ra tűzték ki.

Február 15-ről fennmaradt számunkra Johannes Aurifaber feljegyzése Luther egyik utolsó megnyilatkozásáról. Amikor egy igeszakasz megértésének nehézségeiről volt szó, a reformátor ezeket mondta: „Vergilius Bucolicáját vagy Georgicáját (a pásztori és falusi élet költeményeit) csak az értheti meg, aki öt évig pásztor vagy földműves volt. Úgy hiszem, Cicero leveleit is csak az érti meg, aki legalább húsz évig jelentős szerepet töltött be a közéletben. A Szentírást sem ízlelheti meg eléggé senki, aki a prófétákkal száz éven át nem vezette a gyülekezeteket. Bizony, koldusok vagyunk.” (Luther a beszélgetés során itt feltehetően még Keresztelő Jánost, Jézust és az apostolokat említhette, arra célozva, amit Statius, a költő Vergiliusról mondott: „Ne az isteni Aeneist kísértsed, hanem a nyomát kövessed alázatosan!”)

Másnap, február 17-én együtt vacsorázott társaival. Beszélgetésük során felmerült a kérdés, hogy haláluk után is megismerik-e egymást. Luther meg volt győződve arról, hogy a Krisztusban újjászületett emberek jobban megismerik majd egymást, mint Ádám és Éva a paradicsomban… Nyolc órakor visszament a szobájába, hogy ott az ablaknál imádkozzon. Röviddel ezután kínzó fájdalmat érzett a mellében. A szívroham hírére Aurifaber unikornisport szerzett, azzal dörzsölte a mellét. Egy órai pihenés után levetkőzött, és ágyába feküdt. Többször elismételte a 31. zsoltár 6. versét: „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!” Azután némi iróniával társait is imára biztatta „a mi Urunkért és evangéliumáért, hogy jó legyen a sorsa, mert Tridentben a zsinat és az öreg pápa hadakozik ellene”. Tudta ugyanis, hogy III. Pál március 15-re egybehívta bíborosait a reformáció elfojtására.

Éjjel 1-kor újabb szívgörcs érte. Ismét imádkozott. Érezte, hogy abban a városban fog meghalni, ahol született, és ahol keresztelték. Bejött szállásadója és annak felesége, aki meleg ruhával igyekezett őt melegíteni. Hívták a két orvost, értesítették Albrecht grófot is és feleségét, aki rózsaecettel és aquavittel próbált a haldoklón segíteni. Luther eközben hangosan mormolt igehelyeket, így János 3,16 evangéliumát, a 68. zsoltár 21. versét, Lukács 2,29-et, majd háromszor is a 31. zsoltár szavait: „Kezedre bízom lelkemet…”

Két lelkésztársa, Jonas és Coelius ekkor lehajolt hozzá: „Tisztelendő atya! Akarod-e, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusban halj meg, és vallod-e az ő nevében hirdetett tanítást?” Jól hallható „igen” volt a válasz. Többet nem szólt. Hajnali háromkor utolsót lélegzett.

Justus Jonas február 18. reggelén tüstént értesítést küldött János Frigyes választófejedelemnek és a wittenbergi teológusoknak, akik az özvegyet, Bóra Katalint is értesítették. Luthert másnap az András-templomban felravatalozták. A gyászistentiszteleten Jonas prédikált, méltatva a Szentírás nagy tolmácsolóját, Lucas Fortennagel pedig megfestette a halott portréját. A következő napi istentisztelet után a koporsót harangzúgás közben kocsira tették. Halle városkapujában a lelkészek, tanárok és diákok, valamint a város vezetői búcsúztak tőle.

Wittenbergben Melanchthon a halálhír hallatán még a gyászmenet megérkezése előtt, a Római levélről tartott egyetemi előadásában emlékezett meg a nagy veszteségről. A Királyok második könyvéből Illés történetét idézte: „Elizeus ezt látva, így kiáltozott: Atyám! Atyám! Izráel harci kocsijai és lovasai! Azután nem látta őt többé.” Majd hozzátette: Meghalt Izrael kocsihajtója, aki az egyházat e világ utolsó idejében vezette…

Február 22. reggelén a wittenbergi Elster-kaputól indult el a temetői menet. A diákokat és a lelkészeket hatvanöt lovas kíséretében a választófejedelem és a Mansfeld grófok képviselői követték. Utánuk négylovas kocsin volt fehér keresztes fekete lepel alatt Luther koporsója. A mögötte lévő kocsiban ült az özvegy tizenkét éves leánykájával, Margarétával. Gyalog követte őket a három fiúgyermek és nagybátyjuk néhány rokonnal. Ezután következett az egyetem rektora néhány nemes származású diákkal, majd Brück kancellár, Melanchthon, Jonas, Bugenhagen, Cruziger és Schurf a doktorokkal és magiszterekkel, végül pedig a város tanácsa, diákok, polgárok, asszonyok és gyermekek kísérték a hosszú sort.

Luther koporsóját a vártemplom szószékével átellenben helyezték el. Az igehirdetést Bugenhagen városi lelkész, az emlékbeszédet Melanchthon Fülöp tartotta. A reformátor végső nyughelye a szószék alatt van.

Amikor csaknem fél évezred távlatából az európai kereszténység nagy reformátorára gondolunk, akkor – mint minden nagy ember értékelésekor – nála is külön kell választanunk az embert és a művét. Legközelebbi munkatársai – erről Melanchthon sem hallgatott – sokszor szenvedtek nyakassága, kifakadásai, sőt olykor gorombaságai miatt. Számunkra sem emberi nagysága a példakép. Akit és amit képviselt, akiért és amiért oly szenvedélyesen harcolt, az lett maradandó az egyház és a keresztény világ életében. Olyan korban küzdött az evangélium tisztaságáért, amelyben – Erazmus szavaival – a kor betegsége szigorú orvost követelt.

Krisztusával közösségben ma már a mennyei egyetemen tárul fel Luther számára a világteremtő Isten csodálatos világa.

Dr. Fabiny Tibor

::Nyomtatható változat::