Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A budapesti Vármegye Galéria tárlat megrendezésével köszönti Péterfy László szobrász- és Gaál András festőművészt hetvenedik születésnapjuk alkalmából.

A székelyföldi Nyárádselyén született Péterfy László a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett mint festő, rajztanár. Pályáját Nagybányán kezdte, majd kis kerülővel Marosvásárhelyen folytatta. Negyven esztendeje települt át Budapestre; ekkor már a szobrászat felé fordult. 1968-tól a népművészeti mozgalom aktív résztvevője, fafaragó táborok szervezője, vezetője. Első szobrászati megbízását 1968-ban kapta, azóta számos pályázat sikeres résztvevője, huszonöt emlékező és emlékeztető köztéri szobra áll az országban. Hűséges folytatója az erdélyi középkori és reneszánsz művészet, valamint a népi kő- és fafaragás hagyományainak. 1967 óta több egyéni kiállítása volt.

A Gyergyó-medencei Ditróban született Gaál András ugyancsak a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán végzett. Művészi fejlődésében jelentős szerepe volt a zsögödi Nagy Imrével való emberi és művészi találkozásának, barátságának, tájlátásában pedig a másik székely festőóriásnak, Nagy Istvánnak. E nemzedék székelyföldi festőinek ecsetje nyomán alakult ki a hatvanas-hetvenes években a néplelket a tájlélekkel azonosító hagyományt követő tájképfestő gyakorlat. „Gaál András a székelyföldi táj és lélek képi koncentrumát kínálja” – mondta a kiállítást megnyitó, történelmi vonatkozásokra is kitérő szép beszédében Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, aki a két művész munkáit még kisiskolás korában láthatta először Marosvásárhelyen.

Kulcsár Edittel, a múzeum vezetőjével, a kiállítás lelkes szervezőjével jártuk a termeket: szobrok és festmények, olajfestmények és akvarellek, tobzódó színek és emlékek. A művészek lelküket kitáró, hitükről beszélő alkotásai… Írnom kellene róluk az Evangélikus Életnek. Nehéz feladat. Mire is gondolhatnak az alkotók munkájuk közben? Aztán egyszerre, messziről mintha Gaál András szavait hallanám: „Szeretem és szenvedéllyel járom a természetet, képeim nagy részén ezek az élmények jelennek meg, legtöbbször nem fizikai valóságukban, hanem egy-egy táj hangulati elemei villannak meg. Az ég és a föld feszített ívei között játszom a ritmusok és harmóniák bennem visszhangzó rezzenéseivel. Szeretem az embert, az arcok barázdáit, a szemekből sugárzó emlékekkel kacérkodom, miközben portrét festek…”

Péterfy László gondolatai sem esnek messze az előbbi vallomástól. „Úgy vélem, hogy a hely emléke, ahol születtünk és nevelkedtünk, felejthetetlenül jelen van életünk során, befolyásolja, lehet, hogy meg is határozza sorsunk alakulását… Egy székely faluban tanult szemem látni, fülem hallani, érzékelni, ami körülvesz, szeretni embereket, soha el nem felejthető lejtését szavunknak, mozdulatokat. Azóta sok idő elmúlt. Megtanultam másként is nézni, más hangokat és mozdulatokat megismerni. Mintha az idő, melynek múlását hajlandók vagyunk egyenes vonalként elképzelni, az évtizedek során észrevétlenül meghajló ívként visszatérne a régi táj fölé, mind erősebb bennem a szülőföld félig álom, félig valóság emléke.”

Az ilyen szívből jövő vallomások mellett az újságíró leglelkesebb beszámolója is csak értéktelen szócséplés. Kérem, nézzék meg a kiállítást a művészek fenti gondolatait átérezve, átgondolva. Jobb tolmácsot a művek megértéséhez aligha kaphatnak.

Schelken Pálma

::Nyomtatható változat::