Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az egyházzenét kedvelő keresztény hívek a kelenföldi evangélikus templomban minden vasárnap este olyan különleges alkalmon vehetnek részt, amely nemcsak az egyház zenei hagyományait méltóképpen őrző és ápoló protestáns istentisztelet, hanem egyben színvonalas és felemelő kulturális élményt is nyújt. A Fővárosi Protestáns Kántorátus szolgálata révén ezek az esték immár tíz éve gazdagítják egyházunk istentiszteleti és egyházzenei életét. A tízéves jubileum alkalmából a kántorátus vezetője, Bence Gábor adott interjút lapunknak.

– Honnan jött a kórus megalapításának az ötlete?

– Dr. Dobszay Lászlónak, a nemzetközi hírű katolikus egyházzene-professzornak – aki az MTA Zenetudományi Intézetének főmunkatársa és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzene Tanszékének egyetemi tanára – a nevéhez fűződik. Utazásai során többek között Londonban is járt, ahol megfigyelte, hogy a város templomaiban jól szervezett, magas színvonalú egyházzenei alkalmakon lehet részt venni. Nagy hatással volt rá, hogy az angol főváros törődik azzal a kérdéssel, hogy a templomaiban milyen zenei élet folyik. Mivel szívügye az egyházzene, az angliai mintát alapul véve indítványozta: Budapesten is alakuljanak kántorátusok az önkormányzat támogatásával, hogy ezáltal néhány frekventáltabb helyen magas szintű egyházi muzsikával folyhasson az istentisztelet.

Tíz évvel ezelőtt a professzor úr elérte a Fővárosi Önkormányzatnál, hogy az angol nagyvárosok példáját követve három kántorátus szerény anyagi támogatást kaphasson. Közülük kettő katolikus, egy pedig protestáns. A megalakulás idején keresett meg engem Dobszay László azzal a kéréssel, hogy vállaljam el a protestáns kántorátus vezetését református kollégámmal, Bódiss Tamással együtt.

– A protestáns kántorátus Kelenföldön találta meg a székhelyét. Milyen előzményei voltak ennek?

– A kelenföldi kórus tagjaival a kántorátus megalakulása előtt néhány évvel böjtben, adventben és a nyári táborok alkalmain már tartottunk a maihoz hasonló zsolozsmás, zsoltározó istentiszteleteket, legtöbbször vesperát – és a táborokban reggeli istentiszteletet, prímát is –, és már akkor kezdtünk ráérezni ezeknek a zenés istentiszteleti formáknak az ízére. A kántorátus megalakulása után ezek az istentiszteletek rendszeressé válhattak.

– A zenés zsoltározó istentiszteletek liturgiai értéktöbbletük mellett igen komoly kulturális értéket is képviselnek. Miben ragadható meg ezeknek az alkalmaknak a különlegessége a protestáns hitéletben?

– Fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy olyan gyülekezeti közegben nevelkedtem itt Kelenföldön – egy lelkes ifjúsági közösség tagjaként –, amelyben természetes megnyilvánulás volt a közös imádság. Azokban az időkben az emberek még nem idegenkedtek annyira az egymás előtt való imádkozástól, mint manapság. Ez a gyakorlat mostanában mintha megszűnőben lenne.

Engem elsősorban az a felismerés ragadott meg a zsolozsmában – a műfaj történelmi és zenei értékein túl –, hogy az egyház már régen feltalálta és kialakította a közös imádságnak ezt a formáját, amely lehetővé teszi, hogy mindenki együtt imádkozhasson. Az imádság annyira hangsúlyos a zsolozsmában, hogy kicsit szigorúan fogalmazva ki merem jelenteni: ennek az istentiszteleti formának nem lényegi eleme az igehirdetés. Persze Luther óta tudjuk, hogy evangélikus istentisztelet nem lehet igehirdetés nélkül, igeolvasásra és igemagyarázatra szükség van, de a zsolozsma elsődleges funkciója, hogy imádati és könyörgő tételeket helyezzen egymás mellé.

– Milyen elemek jelentenek újdonságot az evangélikusok számára ebben az istentiszteleti formában?

– Ami nálunk, evangélikusoknál igazán újdonságnak számított, az a zsoltározó szerkezet és az óprotestáns, gregorián jellegű énekmód; a kívánalmaknak megfelelően ezekhez társul bizonyos korálok és motetták többszólamú éneklése is.

– A kántorátusnak ma már története van…

– Így igaz. A megalakulás után hat-nyolc emberrel kezdtünk el a munkát. Közülük többen is a Zeneakadémia egyházzene tanszakának hallgatói vagy a kelenföldi kórus gyakorlott kamaraénekesei voltak. Ez ma is így van. Büszkén számolhatok be arról, hogy az elmúlt években a kántorátusból kikerülő zeneakadémiai hallgatók két generációja kántori szolgálatot ellátó egyházzenészként tevékenykedik. Ki-ki megalapította a saját együttesét a maga gyülekezetében. Azóta többek közt Rákospalotán, a Ferencvárosban, Budahegyvidéken és Zuglóban is kisebb-nagyobb rendszerességgel működik liturgikus kórus, és a fóti kántorképzőben is meghonosodott a gregorián alapú éneklés.

A kántorátus történetével kapcsolatban külön szeretném megemlíteni Ferenczi Ilona evangélikus egyházzene-történész nevét, aki a Zenetudományi Intézet munkatársaként nagyon értékes segítséget nyújtott a vesperás istentiszteletek liturgiájának kialakításában és az énekrepertoár kiválasztásában. Protestáns graduál című gyűjteménye az 1500-as és 1600-as évek gregorián alapú, magyar nyelvű liturgikus tételeit tartalmazza – ez képezi az alapját a vesperás istentiszteletek énekanyagának.

– A kántorátusban szerzett tapasztalatok bizonyára a saját munkájában is hasznosíthatók.

– Valóban. A kezdetektől máig hatalmas repertoárt énekeltünk végig. Az, hogy ki kellett választanom az egyházi esztendő szakaszaihoz illeszkedő korálokat, motettákat, hozzásegített, hogy ezekben az években elmélyedjek a saját doktori munkámban, melynek éppen az egyházi évhez igazított és az igehirdetési alapigéknek megfelelő, helyes énekválasztás a témája. Az Evangélikus Élet ezt a heti énekrendet közli hétről hétre az istentiszteleti rendben.

– petri –

::Nyomtatható változat::