Liturgikus sarok

Vegyük kézbe a Liturgikus könyvet 7.

Hozzászólás a cikkhez

Az istentisztelet harangozással kezdődik – vagy még előbb? A kivonulással pedig nem ér véget a liturgia. A szolgálat után közös vagy egyéni imádság hangzik el a liturgus(ok) ajkáról. Erről már olvashattak a Liturgikus sarok hűséges figyelemmel kísérői néhány héttel ezelőtt. Akkoriban ígértem, hogy visszatérünk a „klasszikus sekrestyeimádságra”, arra, amely Luther számára az istentiszteleti szolgálat kiindulópontja volt. A sokatmondó imádság nem csupán történelmi ereklye a későbbi szolgálók számára, nem is csupán mintapélda. Sokan magunk is használjuk, hiszen élő, eleven, aktuális.

Sok helyen a lelkészi hivatalban vagy éppen a templom sekrestyéjében a falon függ egy bekeretezett írás. Érdekes iniciálé, cifra betűk, komoly küllem. Emlék, dísz a múltból. Mégis meg-megállunk előtte, s aki olvassa, érzi, hogy egy imádságos közösségbe lép be, amelyben sok neves és még több névtelen szolgatárs mellett ott könyörög az öreg Márton, az egyház imádkozó reformátora.

„Uram, Istenem! Te püspökké/lelkipásztorrá tettél engem az egyházban, de látod, mennyire alkalmatlan vagyok ilyen nagy és nehéz szolgálatra. Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent. Ezért téged hívlak segítségül. Örömmel állítom szolgálatodba szívemet és számat. Taníts, hogy taníthassam népedet! Segíts, hogy igédet szüntelenül szívemben forgassam, és elmélkedjem rajta! Tégy követeddé, Uram, és semmiképpen el ne hagyj, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent. Ámen.”

Már első olvasatra érződik, hogy gazdag tartalmú, mély gondolatiságot hordozó mondatok ezek. Ha azonban elkezdjük szavanként ízlelgetni, egy izgalmas, szent világ tárul elénk, az istenszolgálat világa.

Csak kóstoljunk bele – kimeríteni az egészet most úgysem tudjuk.

Az első mondat már több mint bejelentés: hitvallás! Nem a magunk döntése, nem az emberi képesség, műveltség vagy egy közösség elhatározása tesz lelkésszé (püspökké) valakit. Mindezek fontosak, sőt nélkülözhetetlenek. De a döntő az: Isten hív el, tesz szolgájává embereket. Ez az elhívás minden szónak, mozdulatnak az alapja az istentiszteleten is.

Erre az elhívásra egyetlen méltó válasz van: de Uram, én alkalmatlan vagyok! Nagy és nehéz ez a szolgálat. Emberfeletti erőt kíván, s aki ezt végzi, megérzi, hogy hasonlatos a magasfeszültséghez. A Mindenható energiája áramlik át az emberen. Ha ez nem a szerető mennyei Atya energiája lenne, akkor belepusztulnánk. Az Úristen csodája, hogy még az alkalmatlan embert is fel tudja használni. A botladozó nyelvet, az ügyetlen mozdulatokat, az emberi (nem mindig makulátlan) hátteret is szolgálatába állítja.

E gondolat folytatása a következő mondat: „Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent.” A show-műsor sztármoderátora tudja, hogy tőle függ a siker. De ha elbízza magát, és nem épít a háttérsegítségre, könnyen kudarcot vall. Mi, keresztény emberek azonban nem a háttércsapatban, hanem egyedül az Úristenben bízunk. Az ő mandátumával csak úgy tudunk valamiféle eredményt elérni, ha ő segít nekünk. Nélküle minden eredmény csupán látszat, a kudarc pedig jogos és nem véletlen. Nélküle elrontanánk mindent. De vele még a lehetetlennek tűnő vállalkozás is sikerülhet: Isten szeretetét képviselhetjük szolgálatunkkal.

Ezért nincs más út, mint hogy átadom magam Uramnak, cselekedjen velem és általam tetszése szerint. Örülök, ha eszközeként kézbe vesz, netán munkatársának fogad. Már nem is a saját gondolataim, hanem az ő szava (igéje) a fontos. Ezt kell magamba zárnom, és engednem, hogy véremmé, sajátommá váljon, hogy azután továbbadhassam az evangéliumot, tanítva, táplálva a rám bízottakat.

Ha magamra építek, rögtön elrontok mindent; ha őrá építek, értelmessé válik a munkám. Mint a vízen járó Péter esetében: amikor Jézusra figyelt, őrá tekintett, akkor haladt előre, ha saját erejére hagyatkozott, rögtön süllyedni kezdett a tajtékzó hullámok között.

Tégy követeddé! Uram, semmiképpen el ne hagyj! – mondjuk ma is, együtt Lutherrel!

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::