Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia székházában február 17-én sajtótájékoztatón mutatták be a pápa közelmúltban megjelent, Deus caritas est (Isten szeretet) címû körlevelének magyar fordítását. A dokumentum – külsõleg is szép könyvecske – Diós István atya kitûnõ tolmácsolásában, a Szent István Társulat kiadásában látott napvilágot a Pápai Megnyilatkozások címû sorozat negyvenkettedik darabjaként. Ezentúl tehát idézhetõ a magyar szöveg, mert úgynevezett autentikus verzió (hivatalos változat) került az érdeklõdõk kezébe.

Négy héttel ezelõtt már írtam az enciklikáról az Evangélikus Élet oldalain egy általános ismertetést, amelyben a következõ kérdésekre válaszoltam: Ki írta? Kiknek írta? Miért közli mondanivalóját? Hogyan akarja elérni kitûzött célját? Ez alkalommal folytatom az ismertetést, röviden összefoglalva mindazt, amit lelkészeinknek, teológusainknak, híveinknek, olvasóinknak feltétlenül tudniuk kell errõl az iratról.

Elöljáróban megjegyzem, hogy az enciklikák ismertetésének sorában ez az alkalom páratlan volt a maga ünnepélyességével. Úgy látszik, ez az irat különösen hangsúlyos, irányt mutató, paradigmaváltás jellegû.

Ugyancsak páratlan az az érdeklõdés is, amellyel a magyar olvasóközönség várta és fogadta, hiszen az elsõ ötezer példány két nap alatt elfogyott, és további húszezer példányt kellett nyomtatni belõle. A Magyar Kurír közlése szerint az enciklika egyébként Olaszországban is „bestseller” lett, és a nyugati világ több országában is ugyanez az érdeklõdés tapasztalható iránta.

Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára a sajtótájékoztatón tárgyilagosan állapította meg, hogy jogos a rendkívüli érdeklõdés, amellyel a világ felfigyelt a körlevél sajátos mondanivalójára, az isteni szeretet hangsúlyozására: zaklatott, nyugtalan, szeretetlen korunkban az irat fontos közlendõt tartalmaz nem csupán a keresztény egyházak, hanem az egész emberiség számára.

A két részbõl álló enciklika egész mondanivalóját valóban összefoglalhatjuk János elsõ levelének (1Jn 4,16) megfogalmazásában: „Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten is õbenne.” Az enciklika elsõ részében a pápa teológiai alapvetést nyújt a szeretet isteni ajándékáról, a szeretet értelmezésérõl, arról, amire az ember képes, illetve amit az isteni szeretetbõl tanulhat. A második részben pedig a szeretet parancsának a gyakorlati életben megvalósítható feladatairól beszél.

Számunkra, evangélikusok számára különösen is érdekes, hogy a pápa kétfajta szeretetet ismertet: az erósz és az agapé fogalmát magyarázza. Az evangélikus világ teológiájában Nygren professzor a harmincas-negyvenes években ismételten hangsúlyozta e kettõ összefüggését és különbségét, és most római katolikus elõadásban olvashatunk ugyanerrõl. Az erósz az az indulat, amely az embert a másik ember irányába mozdítja, nyitja ki, és teremt kontaktust; a második kifejezés, az agapé az isteni szeretet, amely önzetlen, feltétel nélküli kerek egész. Talán így fogalmazható meg saját szavainkkal: szeretlek, mert itt vagy; nem egy-egy tulajdonságodat szeretem, hanem személyedet, téged magadat. Isten így szeret bennünket, feltétel nélkül, megelõzve minket és egyben irányt mutatva, mit jelent a teljes keresztény tanítványi szeretet. Errõl beszél János evangéliumában Jézus, amikor a szeretet új parancsolatáról szól: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Errõl ismeri meg mindenki, hogy ti az én tanítványaim vagytok.” (Jn 13,34–35)

Tudnunk kell, hogy a szeretet Isten és ember iránt már az Ószövetségben is törvény. Az újszövetségi új parancsolat pedig napiparancsnak fogható fel, amelyet minden reggel meg kell hallanunk. A mérték nem valami elméleti norma, hanem Jézus személye. Az „amint” kifejezés jelenti az önzetlen, a feltétel nélküli, a nem tulajdonságokra alapuló jézusi szeretetet, amely addig fokozódik, hogy az szereti igazán a társát, aki az életét is képes feláldozni érte. A pápa enciklikájában részletesen beszél a szeretet ókori és újkori filozófiai és teológiai felfogásáról, férfi és nõ kapcsolatáról, de mondanivalóját kiterjeszti az egész emberiségre, túl a tanítványok körén is. Az enciklika fordítója, Diós István különösen ezt az oldalt erõsítette meg a bemutatás során, és a gyakorlati mondanivalók összefüggését értékelte modern, érthetõ nyelven és gondolkodásformában.

A második részben az enciklika szerzõje részletesen beszél az egyházról mint szeretetközösségrõl, az egyház szeretetszolgálatának különbözõ fajtáiról, az igazságosság és a szeretet összefüggésérõl, a szeretetszolgálat sokféle struktúrájáról a mai kor társadalmának környezetében. Szól az egyházi szeretettevékenység sajátos arculatáról, amely az élet vizébõl forrásozik tovább, valamint az egyház karitatív tevékenységének szolgálóiról. Befejezésként a 40. paragrafusban konkrétan rámutat az egyháztörténet nagy, kimagasló szeretetapostolaira, kezdve a magyar származású tours-i püspökkel, Mártonnal, folytatva Assisi Ferenccel, Istenes Jánossal, Bosco Jánossal, Kalkuttai Teréz anyával. A szociális szeretet híres példaképei õk. Ezek után szól Máriáról, Jézus anyjáról, aki igent mondott Isten megbízására, magnificatot énekelt, és alázatosan maradt meg az Úr szolgálóleányának. Nem a saját mûvét akarta végrehajtani, hanem az Isten üdvtervének eszköze lett. Éppen ezért egy Mária-himnusszal zárul az enciklika. A dokumentumot XVI. Benedek 2005. december 25-ére, Urunk születésének ünnepére datálta.

A Ratzinger professzorból XVI. Benedekké lett pápáról elmondhatjuk, hogy ökumenikus vonalon megfontolva halad, de saját útját járja, és az új enciklikában olvasható gondolatainak gyökereit már évtizedekkel elõbb megtalálhatjuk saját írásaiban. Példa erre magyarul is kiadott, Krisztusra tekintve címû könyve (német eredetije 1989-ban, magyar fordítása 1993-ban jelent meg); alcíme: A hit, a remény és a szeretet gyakorlása. Talán úgy fogalmazhatunk, hogy az ökumené elsõ fázisa a múlt században a reménység jegyében született: lehet együtt élni a különbözõ felekezetek lelki egységében. A második fázis a hit közös kincseirõl, azok felfedezésérõl szólt (Szentháromság-hitünk, Jézus Krisztus központi személye és szolgálata, a Szentírás mint elsõdleges forrás, közös ének- és imakincsünk). Ez volt az a szakasz, amelyben különösen a protestantizmus értékeivel keresték a közösséget.

Most XVI. Benedek irányt váltott, és a szeretetet hangsúlyozta; talán azért is, hogy az ortodoxiával, a jánosi szeretet egyházával kerüljön közelebbi kapcsolatba, hiszen az 1999-es Közös nyilatkozatban a közös hit hangsúlyozása a csúcspontjára ért, és most a szeretet gyakorlati együtt munkálkodása jelenti a római katolikus ökumené új távlatát. Az enciklika bejelentése elõtt a pápa többször hangsúlyozta ökumenikus elkötelezettségét, és meglepetésnek sejtette ezt az új irányzatot.

A mi megítélésünk szerint ez egy bizonyos visszalépést is jelent, hiszen mi megtapasztaltuk, hogy nemcsak in caritate, hanem in veritate is, vagyis nem csupán a szeretetben, hanem az igazságban is vannak lényeges közös pontjaink. Az új pápa természetesnek tartja, hogy II. János Pál a harmadik évezredre készülve felszólította egyházát: vegye át az ökumenében a kezdeményezést. Ezzel nemcsak a magától értõdõ jelenlétet, hanem irányt mutató szerepét hangsúlyozta.

Megemlítem – errõl Magyarországon kevesen tudnak –, hogy Münchenben, a Katolikus Akadémián 2004. június 28-án jelentõs dialógusra került sor Ratzinger kardinális és Jürgen Habermas professzor között. Új kezdetet jelentett ez a párbeszéd a katolikus és a humanista ideológia között. Már nem akarták egymást meggyõzni, csak megismerni, és saját álláspontjukat minden harciasság nélkül bemutatták, nem vitatkozva, hanem annak tisztázásaként. A Deus caritas est enciklika második részében ennek a lelkületnek vagyunk tanúi. A pápa egyfelõl meg akarja érteni a mai szekularizált világ minden jelenségét, másfelõl a kívülállók számára is érthetõ módon bemutatja a római katolikus tanítást és gyakorlatot.

Az egykori professzornak, a Hittani Kongregáció vezetõjének, a mai pápának a mondanivalóját jobban értjük, ha ismerjük az 1979-ben megjelent – magyarul is olvasható –, A mustármag reménye címû kötetét. XVI. Benedek publikációi tulajdonképpen egy következetesen végigjárt út állomásait jelentik. Ma a magyar olvasóközönség több mint tíz, a pápa által írt, illetve a pápáról szóló publikációt vehet a kezébe. Ezeknek a könyveknek és cikkeknek a részletes ismertetése külön feladat lenne.

Hafenscher Károly (id.)

::Nyomtatható változat::