Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Az elmúlt hetekben olvasóink Keveháziné Czégényi Klára írásai segítségével bepillanthattak – készülve a nők 2006. évi, március 3-án megrendezendő világimanapjára – Dél-Afrika múltjába és jelenébe, olvashattak az ország vallási sokszínűségéről. Az alábbiakban Kovácsné Tóth Márta személyes élményeiről számol be: a vönöcki lelkész néhány évvel ezelőtt éppen a világimanap idején járt az országban.

Mikor 1999 tavaszán Dél-Afrikába utaztam a nők világimanapjának világkonferenciájára, már szerelmes voltam Afrikába. Elég volt az előtte való évben egy látogatás Kenyába, ahol a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) tartott missziós konferenciát – és a szívem menthetetlenül otthagytam a fekete kontinensen. (Tudtam, hogy ódát kellett volna írnom az egyszerű prózai beszámoló helyett!) Akkor még nem sejtettem, hogy milyen mélységeket és magasságokat kell megjárnom a természet lélegzetelállítóan szépséges helyszínein és az emberi lélekben. Mert nemcsak a világ egyik legszebb fekvésű városa, Fokváros tárult fel előttünk, hanem Dél-Afrika történetének máig kísértő árnyai is.

De mindenekelőtt a konferenciáról: a résztvevők százhárom országból érkeztek; végigtekinteni ennyiféle arcon, kultúrán – önmagában is gyönyörűséges volt. A nyitottság, érdeklődés, amely elengedhetetlenül szükséges az e mozgalomban való részvételhez, a szolidaritás, az imádságos lelkület feledhetetlen atmoszférát teremtett közöttünk. Mély tiszteletet ébresztett bennem a mohamedán országokból érkező nők tanúskodása keresztény hitükről, amely helyenként akár az életükbe is kerülhet. Az imanapon bemutatkozó országok kiválasztásán túl minden világtalálkozónak van témája is: akkor a megbékélés volt. Európai asztalunknál ott ültek egymás mellett a délszláv háború megsebzett résztvevői.

A szünetekben házigazdáink, fekete és fehér dél-afrikai asszonyok együtt kínálták országuk kincsét, a vörös mézbokor teáját, a rooibost. Figyeltem őket: nekik vajon milyen hosszú az út, mely átvezet előítéleteken, embertelen bűnökön, fájdalmakon, veszteségeken? Az adottságai szerint a világ egyik leggazdagabb országában, ahol az évszázadokig versengő hollandok és angolok egyvalamiben értettek egyet: a feketék leigázásában és kisemmizésében. A fokvárosi repülőtér ajándékboltjaiban zsákból árulják a csiszolt féldrágaköveket, és lepattogzott zománcú bádogbögrével kell meríteni belőle…

Három felejthetetlen látogatás: az első Robben Islandra, a börtönszigetre. A viharos Atlanti-óceánon hánykolódva éltem át először, hogy a tengeribetegség egy pillanat alatt képes megsemmisítő csapást mérni az emberre… Idegenvezetőnk maga is másfél évtizedet raboskodott az apartheid legfélelmetesebb börtönében (hogyan képes napról napra végigjárni szenvedései színhelyét?), Nelson Mandela pedig huszonhat évet töltött itt. Ahogy hajóztunk vissza a lecsendesedett óceánon Fokvárosba, biztos voltam benne: ha egy ember huszonhat börtönévvel a háta mögött, kiszabadulva a terror házából képes megbékélésre buzdítani viharzó lelkű honfitársait, akkor a legnagyobb szentek között a helye… Hazatérve szinte faltam a dél-afrikai fehér írónő, az irodalmi Nobel-díjas Nadine Gordimer könyveit, hogy közelebb kerüljenek hozzám a dél-afrikai sorsok.

A másik élmény: látogatás a fekete gettóban. Az apartheid földig rombolta a feketék házait, melyeket nemzedékeken át laktak, és elűzte őket kilométerekkel odébb, viskóvárosokba. Istentisztelet a gettóban – hogy ez milyen, azt is csak ők tudják, a feketék. A legnagyobb nyomorúságban is örülni a szabadulásnak, egész testükkel, lelkükkel, szívükkel, mint akiknek az üdvösség már itt elkezdődött, és közben élvezni a közösséget, amely még megmaradt, táncolni, és énekelni a velük született többszólamú harmóniákat, spirituálékat, melyek méltán járják be az egész világot, és érintik meg milliók szívét.

A harmadik látogatásomat megelőzte egy találkozás; ennek következtében komoly leckét kaptam az előítéletekről. Egy németországi parasztkonferencián találkoztam – harmadik utam előtt egy évvel – Rogerrel, a dél-afrikai lelkésszel, akivel egy héten át egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő fehér dél-afrikai volt, én pedig volt kommunista országból jöttem. Csak az utolsó nap derült ki, hogy a dolgok nem ennyire feketék-fehérek…

Dél-Afrikában járva meglátogattam a családját East Londonban, az afrikai kontinens másik oldalán, az Indiai-óceán partján. S amit találtam: derék Roger barátom vezetésével nincstelen feketék kétszázötven hektáros területen – egy alapítvány támogatásával – hagyományos afrikai falut építenek maguknak vályogtéglából. (Az internetről „levadászott” ausztrál bioépítész éppen akkor érkezett, hogy megvizsgálja a vályogtéglák szilárdságát – de hát szalma híján nem is olyan egyszerű szilárd vályogot vetni!)

Roger szülei azóta jártak nálunk Vönöckön. Az édesapa – nyugdíjas metodista püspök – elmondta, hogy az apartheid sötét évtizedei alatt elképzelhetetlen volt számára, hogy a vasfüggöny mögé lépjen. A jáki templomból hazafelé autózva a sárga búzamezők között elgondolkodhatott a hazugságokon, melyekből mindkettőnknek kijutott a 20. század második felében.

Miközben idáig jutottam az írásban, elgőzölgött a rooibosteám – éppen az illatos „Afrika királynője” fajtát iszom –; és változatlanul azt hiszem, hogy Afrikáról ódát kellene írni…

::Nyomtatható változat::