Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

A címben foglalt szójátékkal öszszefoglalható mindaz, ami február 17–18-án elhangzott a Hogyan evangélizáljunk nők között? címmel meghirdetett vezetőképző konferencián. A jelentkezők száma jóval felülmúlta a szervezők várakozásait: az Országos Egyházi Iroda terme nem bizonyult elegendőnek, hogy mindkét nap helyet adjon a csaknem száz résztvevőnek, így az épületben lévő templomot kellett kölcsönkérni.

Segítőkészségéért köszönet illeti a konferenciát készséggel befogadó józsefvárosi gyülekezetet és lelkipásztorát. Ám az olvasót bizonyára nem a körülmények érdeklik, hanem például az, hogy miért van szükség egyáltalán efféle nőképzésre. „Ma nem a tömeges evangélizációk idejét éljük” – fogalmazta meg bevezetőjében Kovács Gézáné, annak az ökumenikus imakörnek a vezetője, amely a háttérben a konferencia szervezését magára vállalta. Kifejtette: „Az evangéliumot személyesen kell megszólaltatnunk, embertől emberig, lélektől lélekig kell elvinnünk. Hitünkről elsőként a közvetlen környezetünkben kell számot adnunk. A Szentírás számos példája mutatja, hogy milyen fontos szerepük van az asszonyoknak ebben a személyes evangélizációban…”

A bibliai alapvetés után a különböző felekezetek női vezetői adtak tanácsot a konferencia résztvevőinek abban, hogy miként lehet egyre hatékonyabb a szolgálatuk. Mindannyian az imádság elengedhetetlen voltára hívták fel a figyelmet. Isten Lelkének hatékony munkája nélkül nem lehet eredmény.

E sorok írója arról beszélt, hogy miként lehet bölcsen együttműködni a gyülekezetek lelkipásztoraival. Hiszen gyakran valamiféle „magánakciónak” tűnhet az asszonyok szolgálata. Néhányan elmondták, hogy először bizony csak az otthonukba merik elhívni munkatársnőiket vagy az utcabeli asszonyokat. Félnek attól, hogy a templomi, idegen légkör esetleg taszítaná a hit dolgait még csak kóstolgatókat. Otthonuk kitárt ajtajával, szeretetük melegével igyekeznek utat találni az igének, hogy a Krisztusról szóló evangélium eljuthasson a szabadságra, igazi békességre szomjazó szívekhez. S aztán megtörténhet a csoda: az, hogy egy házból valaki eltalál az egyházba, Krisztus testébe, egy gyülekezet közösségébe.

Számomra Natasáé a legszebb történet, amelyet erről a hétvégéről megőrzök. Ő egyike volt a konferenciánkra érkezett tizenkét cigány asszonynak. Az ebédszünetben mesélte el, hogy mindig is vallásos volt, igaz, nagyon botor módon. Hiszen Istennel még „alkut is kötött”: ha az Úr ad neki egy gyereket, akkor megtér. S ha nem úgy lesz, haljon meg a kicsi tizenhárom évesen. A gyermek megszületett, ő viszont elfelejtkezett ígéretéről. Amikor a kislány kamasz lett, észrevette, hogy egyre több baj éri őt. Apróbb balesetek, betegségek. Eszébe jutott, hogy nem teljesítette, amit Istennek fogadott. És arra is rádöbbent, hogy igazából nem ismeri ezt az Istent. Elkezdett imádkozni: „Uram, adj egy jelet, hogy hozzád térhessek!” Egy hónap múlva Szatmárcsekére érkezett valaki, akit csak így emlegetnek: „Oláh testvér”. Natasa hallotta, hogy a cigány lelkipásztor keres egy helyet, ahol együttléteket tarthatna. „Itt a jel!” – döbbent rá az aszszony. Sietett, megkereste a lelkészt, és otthonát megnyitotta az evangélium hirdetésére.

Megváltozott az élete. Megismerte Krisztust és a bűnbocsánat örömét. Ma Szatmárcsekén a cigány gyülekezet temploma Natasáék egyik szobája. Isten házává lett egy asszony otthona.

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::