Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Ismerősöm meséli árnyalatnyi szomorúsággal a hangjában: elfeledkeztek róla. Az történt ugyanis, hogy nem kapta meg névre szóló, úgynevezett „választási értesítőjét”, azt a kis cédulát, amely tanúsítja, hogy ilyen és ilyen számon fölvették a választók névjegyzékébe. Nem érti a dolgot, hiszen neve, lakcíme nem változott, minden adata évtizedek óta ugyanaz. Valószínűleg egy számítógépes hiba, valamiféle adminisztratív tévedés következtében hagyták ki őt, vagy törölték a korábbi listából. Apróság – mondhatjuk –, amely némi utánajárással könnyen orvosolható, ám ő mégis így fogalmaz: „Megfeledkeztek rólam. Én már nem is számítok.”

Bizony, fájdalmas dolog, ha az élet bármely területén úgy érezzük: megfeledkeztek rólunk, nem számítanak ránk. Egy születésnap, amelyen senki sem köszönt fel. Egy munkatársi megbeszélés, amelyről elfelejtenek értesíteni. Egy baráti társaság bulija, ahová egyszer csak már nem kapunk meghívót. Vagy egy el nem küldött választási értesítő – és még folytathatnánk a sort. Az élet velejárója, hangozhat a nem túl hatásos vigasz: az ember már csak ilyen, sokszor figyelmetlen, tapintatlan, feledékeny, önző… És az államhatalom, a hivatalok, a nagy arctalan gépezet számára sem vagyunk többek, mint csupán egy sorszám alatt nyilvántartott egyed, egy adathalmaz része, aki egyszerre van is, meg nincs is.

Hogy számítunk-e egyáltalán valahol, valakinek, úgy igazán, önzés, nyilvántartási kötelezettség nélkül? Ézsaiás próféta könyvéből olvassuk a választ: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!” (49,15b)

Annak szól ez az ige, aki átélte már – akár csak egyszer is – az elhagyatottság, a magány érzését. Aki vágyott már erős támaszra, mély szeretetre, megtartó hitre. Aki elfeledkezett már embertársairól, és ezzel fájdalmat okozott másnak – vagy akiről társai felejtkeztek el…

Isten szeretetében, gondviselő figyelmében „tegnap, ma és mindörökké” benne vagyunk. Hogy is felejtené el teremtményét, akit formált, akit élettel ajándékozott meg, s akinek üdvösségéért Fiát is odaadta? Testté lett az Isten azért, hogy soha ember többé ne mondhassa: én nem számítok, elfelejtkeztek rólam. Drágák és értékesek vagyunk számára. A bűnös, a lázadó, a hűtlen, az elfutni akaró, a gyenge: ott van Isten tenyerén, aki azt akarja, hogy éljünk, nem pedig azt, hogy elvesszünk. Igéjében személyesen szólít meg bennünket, imádságunkat atyaian hallgatja, böjti istenkeresésünket, nagypénteki gyászunkat, húsvéti örömünket megáldja, ha bizalommal indulunk felé. „…én vagyok az Úr, aki téged néven szólított…” – adja át az üzenetet, a névre szólót a próféta (45,3), hogy „ha mások megfeledkeznek is rólad” – mert mindig lesz ilyen –, akkor is biztosan tudhassuk: „…én nem feledkezem meg rólad!” Nem kell hát dacból, keserűségből falat húzni magunk köré, mert a másiktól „biztonságosan elrejtő fal” lebontatott, s mi, számon tartottak, Isten emlékezetében tartottak, egymást is kell, hogy befogadjuk.

A személyes, névre szóló „választási értesítő” átvételére itt van most a lehetőség. Egy választásról szól, amely döntő egész további életünkre nézve. Egy értesítő, amely a legfontosabb tudnivalót tartalmazza. Atyánk készítette el nekünk, prófétája szava által igévé formálta, s benne arról tudósít: érdemtelenül bár, de Isten kiválasztott, megváltott, gyermekeivé fogadott bennünket.

K. D.

::Nyomtatható változat::