Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Az alábbiakban a január közepén megtartott egyetemes imahét és az azt követő ökumenikus rendezvények kapcsán felvetődött gondolataimat – pontosabban megválaszolatlan kérdéseimet – szeretném megosztani az olvasókkal.

Dr. Norbert Ropers német szociológus a következőket írja a mai világban érvényesülő tendenciákról: „A kelet–nyugati konfliktus befejezése óta világunkban két különböző irányzat fejti ki ellentétes hatását. Egyrészt övezetek nőnek össze, távolságok zsugorodnak össze, azonos időben értesülünk a kontinensen végbemenő eseményekről. Másrészt egyre nő a szakadék a szegény és gazdag területek között, a növekvő mobilitásból és kommunikációból a világ lakosságának csak kis töredéke tud hasznot húzni. Etnikai, nemzeti, vallási, kulturális és területi csoportok hangsúlyozzák sajátosságaikat. Elhatárolják magukat egymástól. A globalizációnak és a széttöredezésnek ez az ellentéte hatja át világunk politikai rendjét.”

Hol áll ebben a globális folyamatban a mai kereszténység, az egyház? Mi határozza meg leginkább a különböző keresztény felekezetek életét, viszonyát ebben a mi közép-kelet-európai térségünkben? A globalizáció, a mindent uniformizáló, egyesítő, szabványosító folyamat vagy éppen ennek az ellentéte, az elhatárolódás, a széttöredezés?

Anélkül, hogy részletekbe bonyolódnék, előre kell bocsátanom, hogy sem az ókori egyházatyák, sem a középkor teológusai, de még a reformátorok sem ismernek több egyházat. A lutheri teológiában nem létezik többféle egyház.

Az egyház Krisztus teste – Jézus Krisztus titokzatos teste egy. Isten üdvözítő szeretetének történeti megvalósulása Jézusban egy. Az egyházat átható, megelevenítő, újjászülő Lélek is egy. Valamennyien ezt a Lelket kaptuk. A Lélek ajándékai kétségtelenül sokfélék, de ugyanazt az egy célt szolgálják. Krisztus azért imádkozott, hogy övéi egyek legyenek, mint ahogyan ő és az Atya egyek, ezért az egyház szétdaraboltsága nem felel meg Krisztus akaratának. Ez a szétdaraboltság bűnös állapot, amelyet határozottan meg kell szüntetni, mert ez a kereszténység egyik legnagyobb és legfájóbb botránya.

A magam részéről mégsem vagyok feltétlen és kritikátlan híve az úgynevezett egyetemes vagy ökumenikus imahetek genfi ízű, sematikus, sztereotip gyakorlatának. Másfél évtized bukaresti tapasztalatai után nem tudok egyértelműen lelkesedni a periodikusan, ciklikusan visszaköszönő formális „egységtörekvésekért”. Paradox módon ez a ciklikusság is szinte jobban emlékeztet a görög–római lét- és időszemléletre, mint a biblikus, keresztény, előremutató, lineáris időszemléletre.

Bukarestről van szó, ahol évről évre mindig megszokott keretek között, nagy csinnadrattával – a különböző szertartások forgatókönyvét gondosan betartva –, egy kis „mediatizálással” megfűszerezve tartják meg annak rendje és módja szerint a „keresztény egység imahetét”. Elhangzanak a szebbnél szebb gondolatok, a fennkölt frázisokban egymást túllicitáló beszédek – mindvégig feszülten és kínosan vigyázva arra, hogy ki hova álljon, üljön, ki lépjen be elsőnek, ki utolsónak, kit melyik hely illet meg, jelezve ezáltal a képviselt egyház súlyát.

Ott az a nagy kérdés, hogy mi van a nagy isteni színjáték mögött, mi lesz ezután, mi lesz ezeknek az alkalmaknak a pozitív hozadékuk. A baj az, hogy szinte semmi.

Ortodox testvéreink szektaként kezelnek bennünket, esetleg az „idegen népek” vallásának aposztrofálnak, akikkel sem közösséget, sem különösebb egységet nem hajlandók vállalni. Talán csak épp annyit, amennyit a nemzetközi „kirakatökumené” kritériuma megkövetel.

Több mint másfél évtizede várok ebben a mi furcsa összetételű országunkban egy pici pozitív elmozdulásra. Arra, hogy – ha már nem tudunk semmiképpen sem egyek lenni, ha szeretni nem is próbáljuk egymást – legalább adjuk meg egymásnak Krisztus nevében a kellő tiszteletet, a létezés minimális elfogadását. Legyen meg bennünk az a minimális etikai imperativus, amelyet toleranciának nevezünk.

A szavak, a szertartások, a protokoll, a kirakatökuméné mást mutat. Mert a mindennapi élet, a valóság másról tanúskodik. Az elvek és a gyakorlat éles ellentétét talán éppen itt, az ökumenikus imahétben lehet legjobban tetten érni. Azt a nagy ellentmondást, amely a kereszténység legnagyobb botránya, amely a káini „testvérszeretet”.

Pedig épp ideje észrevennünk – legalább nekünk, „hivatásos” keresztényeknek –, hogy a 21. század kétségeiben, szellemi és lelki anarchiájában vergődő emberiség valami hiteleset keres. Egy hiteles kereszténységet, amelyben a szavak és a tettek, az elvek és a gyakorlat ugyanazt jelentik.

Ezért vannak fenntartásaim mindennel szemben, ami tartalom nélküli külsőség, formális, értelmetlen és érthetetlen szemfényvesztés, üres klisé. Azzal ártunk a legtöbbet Krisztus ügyének, hogyha a nagyszerű evangéliumot, Isten élő igéjének világosságát közhellyé alacsonyítjuk, üres frázissá, amelyet nem követ élet, sem konkrét cselekvés. Amelynek nincsen semmi különösebb, a 21. század embere számára hasznos következménye. Végül mindez ahhoz a jelenséghez is vezethet, amelyet Klaus Douglass az egyház „lényegvesztésének” nevez.

Éppen az ökumenikus imahét kapcsán szükséges újra és újra feltenni a kérdést Jn 17,20–23 alapján: Mi a keresztény egység alapja, mi a látható egység realitása?

Bűnbánattal kell Isten színe előtt megvallanunk, hogy mi mindnyájan adósak vagyunk egy válasszal.

Amikor a megosztottság bűnét őszintén elismerjük, és ebben vállaljuk egyéni és közösségi felelősségünket, akkor a triumfalista ökumenizmusnak nincs már helye, nincs helye a képmutatásnak, az önámításnak, az üres színjátéknak, csak az őszinte bűnbánatnak.

Ellentmondásosnak tűnhet, amit írok, de ha gyakrabban nem is, legalább egy évben egyszer mégis szükség van arra, hogy a keresztények, Krisztus simul iustus et peccator népe – egyházvezetők, papok, lelkészek, teológusok és minden jóakaratú, hívő keresztény ember – imádkozzon az egyetemes keresztény anyaszentegyház látható és láthatatlan egységéért. Valljuk, hogy minden történelmi, felekezeti megosztottság, minden nyelvi, etnikai és kulturális sokszínűség ellenére egy egyház van. Mi pedig mindnyájan (bár sokfélék és különbözőek vagyunk) ennek szerves részei vagyunk.

Jó időnként – még ha évente csak egyszer is – újra és újra elmondani, hogy a tényleges egység nem csupán rajtunk, embereken múlik, hanem az egység elsősorban Isten kegyelmi tette, a Lélek munkája.

„És ebben a világban ha mi, keresztények nem tudjuk hitelesen felmutatni az evangélium magas lelki, szellemi egységét, ha mi Jézus parancsát nem tudjuk a világ elé állítani, ha nem tudunk közösen tanúságot tenni, akkor hűtlenek vagyunk Jézushoz.” (Békés Gellért)

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::