A vasárnap igéje

BÖJT HATODIK VASÁRNAPJA (PALMARUM) – Ézs 50,1–9a

Hozzászólás a cikkhez

Virágvasárnap. Már a szónak is tavaszi hangulata és illata van. Rügyfakadás, amelyből pont egy hét múlva az ünnep virága lesz. Kishúsvét. Jézus bevonul Jeruzsálembe, szamárhát, pálmaágak, hozsánna.

A gyülekezet ma az imént felvázolt kishúsvét hangulatában várja az igét és az igehirdetést. És elhangzik a textus: Ézsaiás 50,1–9a. Az a bizonyos „a” már önmagában gyanús. Jelzi, hogy a levágott folytatás – a „b” – nemkívánatos. Biztosan fenyegetés van benne, bosszú vagy átok. Nem keresztényi, nem is krisztusi. Marad az „a”, amely vállalható. De ez sem segít. Az ige így is borzasztó. Elborzasztó. A felolvasott szakaszból csak bizonyos durva, fület, lelket sértő szavak jutnak el a gyülekezethez. Kétszer is elhangzik a magyar nyelvben különösen is bántó „anyátokat” kifejezés. A pálmaágakból egy pillanat alatt döglött halak lesznek, a tavasz illatát rothadásuk bűze űzi el. Gyalázkodás és köpködés, emberi vonások helyett kovakő arc, a „ki mer perbe szállni velem?” kérdés mögött valami rideg, kemény öntudat. Kishúsvétnak vége. Mielőtt még elkezdődött volna. Lefagynak a rügyek.

Értem én, hogy a kijelölt szakasz néhány mondata (5–6. vers) alkalmasnak látszik arra, hogy összefüggésbe hozzuk Jézus szenvedésével. De ez csak a látszat. Mert csak külsőségeiben van hasonlóság a két szenvedés között. Lent a mélyben azonban, a látszatra azonos szenvedés mögött, a két emberi bensőben, az Úr szolgájának szívében és a názáreti Jézus szívében – amennyire az evangéliumok bepillantást engednek oda – egészen más érzéseket, indulatot és motivációt találunk.

Az Úr szolgája Ézsaiásnál a fanatikus hívőt, a vallási fundamentalistát állítja elénk. Saját győzelmének és ellenségei bűnhődésének biztos tudatából táplálkozik a szenvedés elviseléséhez szükséges ereje. Jelenlegi szenvedésére mint nemsokára bekövetkező diadalának szükséges előjátékára tekint. Ettől magabiztos és büszke. Próbáljuk csak a 8. és 9. versben elhangzó szavait a nagytanács, majd Heródes és végül Pilátus előtt álló Jézus szájába adni. Nem lehet. Mert Jézus szenvedése más. Belülről más. Nem saját győzelmének és ellenségei bűnhődésének biztos tudata hatja át, hanem a meggyőződése melletti végsőkig – a keresztig – elmenő kitartás. Az Úr szolgájának szenvedése „könnyű” szenvedés, mert saját oldalán, maga mellett tudja az Istent. Jézusé igazi, nehéz szenvedés, mert része az Istentől való elhagyatottság érzése is. („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” – Zsolt 22,2) Jézus nem büszke és magabiztos, csak elszánt. A passió gyötrelmes fordulatai között megőrzött nyugalma ebből az elszántságból táplálkozik. Az Úr szolgája – mint minden fanatikus – gyűlöli ellenségeit, akik (szerinte) Istennek is ellenségei. Jézusban nincs gyűlölet. Kínzóira úgy tekint, mint akik nem tudják, hogy mit cselekszenek. Az Úr szolgája – a próféciában – fenyegeti őket. Jézus imádkozik értük.

A Názáreti életét különös keretbe foglalják a mellette megjelenő fanatikus, erőszakos alakok. Az elején a fejszével és szórólapáttal hadonászó Keresztelő árnyékából kellett kibújnia, a végén pedig a gyilkos Barabbás mellett szorult háttérbe. Igen, a nyugodt elszántság, a csendes kitartás, a békés állhatatosság, amely a názáreti Jézusnak olyannyira sajátja volt, már kezdettől fogva és azóta is újra meg újra kevésnek tűnik a számunkra. Vajon miért? Talán azért, mert abba a tévedésbe estünk, hogy Isten ügyét és az ő érdekeit mi vagyunk hivatottak képviselni ebben a világban? Talán azért, mert Isten gyermekeinek szerény szerepéből Isten rendőreivé léptettük elő magunkat?

Ha a keresztény hitnek, a keresztény embernek nem elég a jézusi nyugodt elszántság, csendes kitartás, békés állhatatosság, akkor óhatatlanul a fanatizmus felé vezető útra lép. A fanatikus látszólag hisz Istenben. Valójában nem, mert akkor rá tudná bízni magát és a történéseket. Mintha korunk egyre zsugorodó kereszténységén a fanatizmus egyre több tünete lenne megfigyelhető. Mert megijedtünk. Mi lesz velünk és Isten ügyével, ha ez így megy tovább? Ki fog hinni benne? Ki fogja hirdetni igéjét? Meddig lesznek még gyülekezetek? Ezek a kérdések tényekre és realitásokra alapulnak, és mindennel számolnak, csak Istennel nem. Az igazi, valódi hit ismertetője a minden körülmények között megélt és képviselt nyugodt elszántság, csendes kitartás, békés állhatatosság. Mert számol Istennel. Csak látszólag gyenge. Valójában ehhez kell igazán erő.

Úgy áll egymás mellett a mai vasárnapon Ézsaiás próféciájából az Úr szolgája és az evangéliumokból az Emberfia, ahogy egykor állt Pilátus tornácán Jézus és Barabbás. Álljanak egymás mellett azért, hogy láthatóvá váljék a különbség. Ne tegyünk közéjük egyenlőségjelet. Épp ellenkezőleg. Csodálkozzunk rá, és örüljünk annak, hogy miként múlja felül a Messiás a vele kapcsolatos elképzeléseinket, közöttük a róla szóló próféciát.

Németh Zoltán

::Nyomtatható változat::