Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Párkai István az első találkozón is magára vállalta az ítész szerepét, most is rászegeződött minden szempár a gyorstanulási verseny lebonyolításánál, illetve az értékelésnél. Ő a szakma doyenje: csaknem minden manapság működő karvezető a tanítványának vallhatja magát – ki más lehetne hát hivatott elbírálni a teljesítményt? A mester mégsem szakmája szempontjaival kezdi, amikor arról kérdezzük, miért tartja fontosnak és támogatandónak az evangélikus iskolák kórusainak országos találkozóját:

– Változatlanul azt tartom a legfontosabbnak, hogy az evangélikus egyházhoz tartozó iskolák gyerekei találkozhatnak egymással. Az, hogy zenében is találkoznak, ráadás. A lényeg, hogy egymás közt lehetnek. Nem gátlásosak; hogy a kapcsolat nehezen alakulna, azt igazán nem mondhatjuk!

– Mi a véleménye a gyorstanulási versenyről?

– Most is lesz, ahogyan a két évvel ezelőtti, első találkozón is volt – s ez jó. Nincs jobb. A gyorstanulási versennyel én a hatvanas évek elején találkoztam először a pécsi kamarakórus-találkozó keretében. A kiadandó anyag nehézségétől függ, hogy ez a versenyszám nyugalmasan és különösebb idegi megterhelés nélkül megrendezhető-e. Ez a mostani valóban könnyű feladat: reneszánsz daraboknál máskor is alkalmazzuk, hogy ha nem áll rendelkezésünkre második szöveg, akkor kétszer énekeljük ugyanazt, sőt harmadik variációban még hangszeresen is megszólalhat! Úgyhogy én ajánlani fogom a kórusvezetőknek, hogy kellő kreativitással mutassák be a darabot. Aki elénekelte, benn marad a teremben, növekvő számú közönségük lesz tehát az előadásoknak, ez jó módszer.

Manapság egyébként – bármilyen szakmáról legyen szó! – az improvizációs készségnek komoly szerepe van.

– Mit tapasztal tanár úr, mekkora az éneklés, az énekóra becsülete manapság a középiskolákban?

– Az egyházi iskolák e tekintetben előnyben vannak. De nagyon kevés az olyan iskola, ahol – döntően az erőteljes személyiségű vezető tanár harcának köszönhetően – csak mennyiségi csökkenés látszik, minőségi még alig. Függetlenül attól, hogy ezeket az iskolákat is el fogja érni korunk „árvize”! Ellentmondásnak tűnik, hogy amikor viszont egy-egy iskolának vagy akár az országnak a külföld felé reprezentálnia kell, még mindig nagyon jól tudunk teljesíteni. Az az érzésem, ez döntően nem fog változni. Ha azok az intézmények, ahol ez a fajta munka még mindig lehetséges, megmaradnak, és maradnak az ügyet támogató igazgatók, akkor még egy darabig elhúzzuk. Hogy meddig, azt nem lehet tudni.

::Nyomtatható változat::