Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Mivel kiküldött tudósítóként, személyesen nem lehettem jelen, csupán az Evangélikus Életben is megjelent hírből értesültem arról, hogy Taizében, a Roger Schutz által 1940-ben alapított ökumenikus szerzetesközösség központjában a nagyszombat esti ima után ez alkalommal egyetlenként – és nem mellesleg az első magyarként – egy szerzetes örök fogadalmat tett. A világhálónak köszönhetően most olvasóink is megismerkedhetnek a huszonhét esztendős fiatalemberrel, aki a „Hogy szólíthatom?” kérdésre azonnal így válaszolt: „Most már csak András testvérnek…”

– Az internetes útvonaltervező szerint a franciaországi Taizé 1811 kilométerre, azaz mintegy 19 órányi autóútra fekszik a magyar fővárostól. Önnek is ekkora távolságot kellett megtennie ahhoz, hogy eljusson ide?

–Igen, Budapestről jöttem.

–És lelki útjára melyik gyülekezetből indult?

–A Farkasréti Mindenszentek Plébániáról.

– Hogyan történt az elhívása?

– Visszapillantva az életemre sok olyan apró dolgot fedezek föl, amely mind ide vezetett. Például mindig nagyon szerettem, ha együtt volt a családunk. Nehezen viseltem a hozzám közel álló emberek közti feloldhatatlannak tűnő feszültségeket. Az Istennel való közeli kapcsolat vágya is sokszor érezhetővé vált az életemben. Így kerültem egy olyan közösségbe, amelynek lényege a közös imádság és a közösségi élet.

Miután sok más fiatalhoz hasonlóan önkéntesként én is több hónapot eltöltöttem Taizében, 2001-ben, a budapesti találkozó alkalmával nem volt kérdés, hogy az előkészületek alatt a szervezők rendelkezésére álljak. Így belecsöppentem valamibe, amiről azt gondoltam, három-négy hónapig fog tartani. A végén, mikor már szinte mindent kigondoltam arról, hogy miként folytatom, jött a felismerés, hogy nekem Taizében a helyem. Minden előzetes „kigondolás” ellenére arra vágytam, hogy a taizéi templomban legyek. Bármennyire is meg tudtam magam győzni az ellenkezőjéről, Isten hívása „perzselő tűzzé vált szívemben”.

– Mit gondol, Magyarországon vajon miért nem sikerült lelki otthonra találnia?

– Nem tudom. Hat évvel ezelőtt én sem gondoltam volna, hogy így alakul az életem. Erre az útra nem azért kerültem, mert valami nem sikerült, vagy mert csalódtam volna valamiben vagy valakiben, sokkal inkább egyfajta megérzés, belső késztetés miatt vagyok itt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy nem én választottam ezt a közösséget, én csak válaszoltam egy hívásra… Paradox módon épp az erősítette meg bennem a hívás hitelességét, hogy eleinte nem akartam idejönni… Ezért lehettem bizonyos benne, hogy nem csak a saját elképzelésemet akarom megvalósítani. Később megértettem, hogy ez a hívás megfelel a szívemben lévő legmélyebb vágynak.

– Hogyan élte meg az örök fogadalom letételét?

– Az örök fogadalommal, azaz életre szóló elköteleződéssel egy korábban meghozott belső válaszom fejeződött ki. A közösség testvérei, a családom és más jelenlévők előtt kimondott „igen” ezt a már megkezdett utat tette még nyilvánvalóbbá, láthatóbbá. Nem kezdődött valami teljesen új az életemben, viszont ennek a kezdeti, belső válaszomnak a hangos kimondása új lendületet, örömet és könnyebbséget adott és ad.

– Legközelebbi hozzátartozóinak, barátainak nem lehetett könnyű elfogadniuk, hogy nem „csupán” szerzetes lesz, hanem tőlük távol, egy idegen országban fog élni.

– A kezdeti meglepetés ellenére a családom örül, hogy itt vagyok. Húsvétkor rajtuk kívül sok barátom is itt volt, és úgy érzem, hogy miután megtapasztalhatták hivatásunk lényegét, ők is bizalommal vannak az iránt, amit megélünk.

– Ezután mindig Burgundiában fog élni, vagy elküldik néha Franciaországon belül máshová, esetleg idegen földre is?

– A száz testvér közül körülbelül hetven tartózkodik itt. A többiek más földrészeken élnek, általában közel a szegényekhez. A különböző találkozók is alkalmat adnak arra, hogy megismerhessük, hogyan élnek másutt a keresztények. Az év végén Zágrábban lesz egy ilyen találkozó, amelyre szinte az összes Taizében élő testvér ellátogat.

– Taizébe érkezését követően mennyi ideig volt novícius?

– Magunk között nem szoktunk noviciátusról beszélni. Csak akkor használjuk ezt a fogalmat, ha másoknak esetleg „hivatalosan” kell körülírnunk ezt az időszakot… Általában „fiatal testvéreket” mondunk. Az Isten hívására adott végleges válasz kimondásához szükséges érési idő nincs előre megszabva, de három-négy évnél nem szokott kevesebb lenni. Én 2003 óta vagyok a közösségben.

– Beszélgetésünk elején említette, hogy nem tanult teológiát. Ezt a „hiányosságot” most minden bizonnyal be kellett pótolnia…

– A fiatal testvérek év közben egyfajta tanulmányi képzésen vesznek részt, amelynek középpontjában a keresztény hit legfontosabb elemei állnak: sok bibliai olvasmány, az egyházatyák írásai, egyháztörténelem…

– Hogyan telik egy napja?

– Hétköznapjainknak a háromszori közös imádság ad keretet. Reggel, délben és este gyűlünk össze a templomban a Taizében tartózkodó sok fiatallal együtt, akiknek a többsége egy-egy hetet tölt itt. A húsvéti és a nyári hetekben különösen meghatározó a jelenlétük, ilyenkor négy-ötezren is lehetnek egyszerre. Jelenleg napközben a „fogadáson” dolgozom, mellette kisebb gyakorlati feladatokat is végzek. A közösségben többfajta műhelyt – nyomdát, fazekas- és zománcműhelyt – működtetünk, amelyek a megélhetésünkhöz szükségesek, ugyanis a közösség saját részére nem fogad el adományt.

– Szavaiból az tűnik ki, hogy jól érzi magát, sikerült beilleszkednie.

– Úgy érzem, a helyemen vagyok. Közösségünk a testvéri szeretet jele szeretne lenni az egyházban. Arra vagyunk hivatottak, hogy megvalósítsuk a közösség példázatát. Több mint huszonöt országból érkeztünk, más-más kultúrkörből, különböző felekezetekből. Ebben a nagy változatosságban csak úgy tudunk együtt maradni, ha tudjuk, hogy melyek azok a legfontosabb dolgok, amelyek életre szólóan összetartanak bennünket. Közös életünkben elengedhetetlen az a törekvés, hogy kölcsönösen felülemelkedjünk saját hibáinkon és a másokéin.

– És ez elegendő is ahhoz, hogy harmonikusan tudjon működni ez az eltérő nyelvi, kulturális és felekezeti hátterű, katolikusokból, protestánsokból, ortodoxokból álló ökumenikus közösség?

– Csak azzal a tudattal tudunk együtt maradni, hogy hisszük: az egyház egy. A történelem során voltak „balesetek”, meg nem értések, de kell lennie egy olyan szűk ösvénynek, amelyen járva mégiscsak kézzelfoghatóvá válhat az Isten tervében létező egység. Létezésünkkel ennek szeretnénk apró jelei lenni. Ökumenizmus helyett talán könnyebb kiengesztelődésről beszélni, ennek viszont egyenes következménye a keresztények közti egység helyreállítása. Számomra ennek az első lépcsője a közös ima, amikor mindannyian egy irányba, Krisztusra tekintünk.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::