Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Múlt héten egy barátom elképedve kérdezte meg a Marczibányi téri Kaláka-koncert után: »Hogy az ördögbe tudtok ennyi szöveget megjegyezni?« Ilyenkor általában az a válasz, hogy odafigyelés, tréning és rutin kérdése a dolog. De hát nem csak erről és főleg nem erről van szó…” – mondja Gryllus Dániel, a Kaláka együttes alapító tagja, miközben az interjúhoz készülődünk. A zenészt Cantate vasárnapjának apropójából éneklésről-zenélésről kérdeztem.

– Mi tehát a helyes válasz a barátja által feltett kérdésre?

– Azért tudjuk megjegyezni a sok szöveget, mert tudunk hozzá dallamot is. Dallamot, amely hordozza, tagolja, agyunkba vési a szöveget. Sokszor előfordult már, hogy egy verset próbáltunk felidézni, és elakadtunk valahol. Ha viszont ismerünk hozzá dallamot, könynyebben tudjuk folytatni.

– De ugye énekelni nem azért szokott az ember, mert így könnyebben jegyzi meg a szövegeket?

– Nem bizony. Hanem mert énekelni jó. A gyerekek halandzsaszövegeket is szívesen énekelnek. Vannak, akik olyan nyelven szeretnek dalolni, amelyen nem beszélnek.

– Ön és a zenekar többi tagja miként került közel az énekléshez?

– Kodály Zoltán koncepciója szerint tanító ének-zenei általános iskolába jártam, a híres Lorántffy utcaiba. A Kaláka alapítói és mai tagjai mind oda jártak. Innen van közös zenei anyanyelvünk. Barátom, aki nem zenei tagozatú osztályba járt, mesélte: mindig irigykedve hallgatta, hogy hazafelé menet több szólamban szolmizálva énekelünk. Nemhogy untuk volna már az éneklést – pedig mindennap volt énekóra, másnaponta karének, hangszeroktatás, kamarazenélés is hetente többször –, hanem énekeltünk a „kötelezőn” túl is.

– Önöknek tehát örömforrás volt az éneklés. Vajon az-e manapság, a mai gyerekek számára is?

– Japánban mesélték, hogy a gyerekeknek régebben büntetésként szabták ki, hogy a fal felé fordulva kellett állniuk, és énekelniük kellett. Ma már persze egész más ott a helyzet, nagyon fejlett a kóruskultúra. Néhány éve egy japán turné alatt megbetegedtem, és egész nap a szállodában maradtam. Az egyik tv-csatornán több órán át kórusversenyt közvetítettek. Többek között Kodály- és Bárdos-kórusokat is énekeltek a japán gyerekek. Lehetséges lenne ez ma Bartók és Kodály hazájában? Költői a kérdés, nyilván szó sem lehetne róla, hiszen rontaná a szent nézettségi mutatót. Ahogy sajna az iskolai énekoktatás is visszaszorult, a zeneiskolák is a fennmaradásuk miatt aggódnak.

– Másképp olvassa-e „zenészfüllel” a Szentírást?

– Nem hiszem. Talán azokat a részeket kicsit másképp, amelyekből ének született: a Pál-leveleket, a Hegyi beszéd részleteit és azt a tizenöt zsoltárt, amelyet Sumonyi Zoltánnal feldolgoztunk, hisz azokhoz más élmények is fűznek. Olyan dolgok is eszembe jutnak róluk, melyek egy „átlag” bibliaolvasónak nem, és nekem sem, ha más részleteket olvasok.

– A lemezfelvételek – például a Pál apostol levelei – milyen hatással vannak Önökre?

– Egy ilyen dalsorozat megírása bizony megmozgatja az embert. Valami módon „belülre” akar kerülni. Közelebb, például ez esetben Pál apostolnak az általa elképzelt egyéniségéhez, életéhez, működési területének a muzsikájához – még ha ez a muzsika nem is ókori, legfeljebb archaikus. De ez az alkotói folyamatra vonatkozik. A felvétel más, az precíz munka; az ember a tisztaságra, a szöveg érthetőségére figyel, a mondandóját nem akkor találja ki. Ott inkább elfáradunk. Megint újabb állomás, amikor szembesülünk a kész felvétellel, amikor lehallgatjuk; főleg ha ez néhány nap elteltével történik meg. Akkor a hatása alá kerülünk, még ha belülről ismerjük is minden kis részletét.

– Egy-egy „bibliás” koncert végére éreznek-e valami változást a közönségen?

– Nem „csak” a közönségen, magunkon is. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt, a Pál apostol bemutatóján az utolsó tétel, Pál imája vége felé furcsa érzés fogott el: mintha kevésbé hatott volna rám a gravitáció. Gondoltam, ez a bemutató izgalma és a kemény feladat teljesítése feletti megkönnyebbülés. A második előadásnál már tudtam, hogy másról van szó. Így a kétszázadik előadás körül pedig már szinte úgy várom ezt a hatást, mint ahogy a kábítószeres várhatja az anyag szétáradását. Többen megerősítettek a közönségben ülők közül, hogy ez nem egyedül az én érzésem.

– Mit jelent az Ön számára a zene, ezen belül is az egyházi zene?

– Szeretném elkerülni a kérdésre adható kötelező közhelyválaszokat, hiszen mit mondhat az a muzsikus, akinek a zene és környéke harminchét éve gyakorlatilag a hivatásává lett? Inkább a befogadó oldaláról közelítenék. Én bizony kevesebb zenét hallgatok az átlagosnál. Nem szeretem a háttérzenét; vagy odafigyelek rá, vagy inkább ne szóljon. Koncert előtt is mindig kérem, hogy ne szóljon a zene, majd csak ha mi játszunk. Zajkulisszává degradáljuk a muzsikát. Szerencsére a templomi zene még nem tart itt, nem „orgonálják alá” a prédikációt, és az ének sem felvételről szól, hogy a gyülekezetnek csak tátognia kelljen. Szeretem, hogy az evangélikus egyházban sok templomi zene szól. Nosztalgiával emlékszem vissza azokra az időkre is, amikor a Lutherániában énekeltem. Alapvető, meghatározó élményeim gyerekkorom óta a Deák téri koncertek.

– Ön szerint többet vagy kevesebbet énekelünk az utóbbi években?

– Talán nem énekelünk kevesebbet, csak a sok zene miatt nem hallatszik. Pedig énekelni mindenki szeret, ha tud, ha nem, mert énekelni jó, főleg együtt, amikor a hangok, a lelkek összeérnek.

Boda Zsuzsa

::Nyomtatható változat::