A közelmúlt krónikája

Ötvenöt éve történt…

Hozzászólás a cikkhez

Közép-Európában a második világháború után sem zárult le az erőszakos lakosságmozgatások, kitelepítések korszaka. Tömegeket telepítettek ki nemzetiségük miatt szülőföldjükről, gyakran a békeszerződések által szentesítve a jogtalanságot. Ezután néhány év nyugalom következett, de a diktatúrák újra elkezdték az állampolgárok kiűzését, akkor már „politikai megbízhatatlanságuk” okán. 1950-ben a déli és nyugati határ közeléből hurcolták az „osztályidegen” vagy ellenséggyanús elemeket az Alföldre, majd az akció sikerén felbuzdulva a következő évben a nagyvárosok következtek.

1. május 21-től július 18-ig nagyszabású, megtervezett akcióval több mint ötezer családot, majdnem tizenötezer embert távolítottak el a fővárosból. (Hivatalos közlemény csak 5182 család 12704 tagját említi, de sok szerencsétlent egyesével csatoltak hozzájuk.) Eredetileg 6644 családból 17344 fő szerepelt a listákon, de állami szervektől, követségektől, ismert személyektől sok felmentési kérelem érkezett egyesek érdekében. „Különösen feltűnő a művészeti élet fertőzöttsége. Kossuth-díjas művészeink egy része rendszeresen kérte egy-egy kitelepítendő személy visszaengedését” – olvashatjuk egy korabeli jelentésben.

A lakosságot megdöbbentette az intézkedés, kézenfekvő hasonlóságot láttak az 1944-es faji alapú üldözéssel. Azért is, mert a hivatalosan hangsúlyozott 52 gróf, 41 báró, 85 tábornok, 321 törzstiszt, 10 miniszter mellett sok tehetős polgárt – kereskedőt, gyárost – is kitelepítettek, akiknek egy része éppenhogy megmenekült a nácik-nyilasok karmaiból. Az Újlipótváros egyes házai szinte kiürültek!

Hétfő-szerda-péntek éjszaka kézbesítette rendőr vagy államvédelmista a „véghatározatot”, amely lakása huszonnégy órán belüli elhagyására szólította fel az áldozatot. Teherautó jött – mindig éjjel – érte és engedélyezett holmijáért (500 kg a családfő, 250 kg a többi családtag számára), és vitte a gyűjtőhelyre vagy egyenesen az akkor Magdolnavárosi pályaudvarnak nevezett angyalföldi állomásra. A kitelepítettek lezárt személyvonaton utaztak, amelynek az ablakait lefestették – a marhavagon nagyon emlékeztetett volna a hét évvel korábbi időkre.

Megérkezve a kijelölt kis faluba, tanyára, esetleg pusztára (zömük a Hortobágyra került) a rendőrökön kívül az előzetesen értesített helyi pártbizottság tagjai várták őket. Elhelyezésük külön barakkokba vagy a kulákoknak minősített módos gazdák házaiba történt – így a hatalom a vidéki „osztályellenségen” is ütött egyet. Az új lakóhelyükön az orvosi ellátás és a gyermekek iskoláztatása nagy nehézségekbe ütközött. Mivel a kitelepítettek nehezen bírták a számukra szokatlan mezőgazdasági munkát, alig kerestek valamit, ennek ellenére béke- és tervkölcsönt jegyeztettek velük. Szomorú sorsuk híre eljutott régi lakóhelyükre, félelmet és megütközést keltve.

Újságcikkek próbálták magyarázni, indokolni a jogtiprást – a Szabad Nép az 1951. június 17-i számában azt ajánlotta a nyugati tiltakozóknak, hogy inkább az angolok malájföldi kegyetlenkedéseivel foglalkozzanak. Az Új Élet a megrémült zsidóságot igyekezett megnyugtatni. Viszont Kónya Lajos Kossuth-díjas költő versben üdvözölte a „főváros kitakarítását”: „Ki városunkból a heréket, / rontják a pesti levegőt!” – írta.

Megüresedett 5400 lakás, amelyből 1951. július 21-ig 2400-at már ki is utaltak. Ellentétben az újságokban közöltekkel, zömüket nem nagycsaládos munkások, hanem ávósok, rendőrök, katonatisztek és főleg (40%-ban) pártfunkcionáriusok kapták meg őket. Bútoraikat a Bizományi Áruházban adták el az állam javára.

A kitelepítettek 1953 őszén Nagy Imre miniszterelnök rendeletére jöhettek vissza – de nem mindenki. Akiket veszélyesnek tartottak, nem térhettek vissza Budapestre. Eredeti lakásáért, ingóságaiért senki nem kapott egy fillért sem. Személyes szabadságukat korlátozták, később is megbízhatatlannak számítottak. Csak a rendszerváltás után kaptak – az 1992. évi XXXII. törvény alapján – tizenegyezer forintot a kitelepítésben töltött hónapokért. Sorsukat azóta sok könyv és film feldolgozta.

Reméljük, az angyalföldi pályaudvar soha többé nem lesz színhelye ilyen eseményeknek.

Róbert Péter

::Nyomtatható változat::