A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP – Gal 5,25–6,10

Hozzászólás a cikkhez

Nagyon sokszor kell azzal szembesülnünk, hogy elhordozhatatlan terheinkkel magunkra maradtunk a világban. Nincs, aki segítene, nincs, aki átvenne valamennyit a nehézségekből, nincs, aki megértést tanúsítana. Az újrakezdés szinte lehetetlenné válik, a régiből való kitörés esélytelennek tűnik, a másikhoz való odafordulás értelmetlennek tetszik. Mintha Pál apostol mára kijelölt levélrészletéből csak ez a vers kiabálna ki: „Mert mindenki a maga terhét hordozza.” Mély bizalmi válságba sodródott emberi közösségek, társadalmak általános értékrenddé tették a mindenben teherbíró, mindent túlélni képes embertípust. Sokszor embertelen megoldások következménye az a saját teher, amelyet hordozni kényszerülünk. Emberi erőnk véges, a mindenen felülemelkedő ember képe egyre inkább színjátékká válik, a belső erőforrások egyre apadnak, az összeomlás tragédiái a maguk sokféleségében riasztanak bennünket, egyszersmind rámutatva ennek az életformának a lehetetlenségére.

Az egyházi esztendő mostani időszakában az igehirdetés középpontjában álló elhívó és megigazító Úr csodálatos biztatást küld nekünk Pál apostol szavain keresztül, aki levelében olyan életformát tár elénk, amely nem egyszerűen az egymásra szorultságot felismerő, közösségépítő emberek jóakaratára épít, hanem az Isten Lelkére. „Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.” Ez a Lélek szerinti élet pedig az Isten előtti és a másik ember segítségével történő újrakezdést, a régóta elrontott életvezetés megújulását, a másikhoz való odafordulást, a kinyújtott segítő kéz bátor, bizalommal teli elfogadását jelenti.

„Testvéreim, ha valakit tetten is érnek valamilyen bűnben, ti, akik lelki emberek vagytok, igazítsátok helyre az ilyet szelíd lélekkel.” A helyreállítás, a figyelmeztetés felelőssége a keresztény közösségben nem a szankciók következményével jár. Megszoktuk, hogy botlásainkat, hibáinkat, mulasztásainkat a büntetés megterhelő tudatával próbáljuk elkerülni: tartunk a következő büntetéstől, elszenvedett hátránytól. A Lélek által épített közösségben az újrakezdés csodája ad erőt, hogy képesek legyünk elhagyni a rosszat. Ezt a csodát elsősorban magától Istentől kapjuk, újra és újra rácsodálkozva végeérhetetlen türelmére. De a másik ember elfogadó szeretete is része a holnap mindig megújuló erőforrásának.

Világos szavak hangoznak a tettek következményeiről is. Hányszor kell meglátnunk, hogy egy-egy történés mögött mennyi végiggondolatlanság, felelőtlenség húzódik! Hányszor legyintenek emberek önmagukra: úgysem képesek a régit, a megszokottat elhagyni, és inkább az életen történő végigbotladozás keserveit választják. „…aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.” Csodát terem minden Istenre figyelésre fordított energia és idő. Mindennap örömmel láthatjuk meg mindazt, amivel megajándékoz az Úr, ha hozzá fordulunk. A jövőt a világ Urának kezében tudni, szeretni és szeretetet elfogadni, megküzdeni az élet nagyobb vagy a hétköznapok apróbb harcait: a régiből való kitörés esélye ez.

Így már van értelme az egymáshoz fordulásnak is. A mindennap újrakezdő, régit letevő emberek közössége pontosan tudja, hogy mindaz, amit Isten ajándékozott, nem pusztán az, ami saját életemhez adatott, mert Isten ajándéka a másik ember is. Isten ajándéka, hogy felvállalhatom terhét, hogy osztozhatom örömében és bánatában, hogy láthatom életét, mint amin az én kezem nyoma is ott van. Isten ajándéka a másik ember, mert elfogadhatom tőle a segítő szeretetet. Ha megbotlom, belekapaszkodhatok felém nyújtott kezébe. Ha elesem, felemel, és letörli könnyeimet. Mert: „Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” A teherhordozás tökéletességében Krisztus utolérhetetlen. Ő a Golgotán minden ember vétkét magára vette. A kereszt szenvedő Jézusa mindig ott áll előttünk, amikor fel kell vállalnunk a másikat vagy saját rászorultságunkat. Ő felvállalt: megváltott, de példát is adott, hogy övéi hogyan éljenek.

Pál apostol világosan fogalmaz: mindenkinek megvan a maga terhe, amelyet hordoznia kell. Az örömhír az, hogy Jézus az elhordozhatatlant, a halálos mélységbe rántó súlyt magára vette helyettünk. Bőven maradt szabad hely a vállunkon, maradt erő karunkban, maradt hely a szívünkben, hogy Krisztus szeretetéből fakadóan tudjunk támasz lenni, tudjunk ölelni, szeretni, míg végül mindannyiunkat magához ölel minden szeretetünk forrása, Jézus Krisztus.

Ördög Endre

::Nyomtatható változat::